A legújabb Sokolébresztőben Szentpéteri László, az Űrvilág alapító-főszerkesztője vendégeskedett. Hozzá jellemzően akkor szoktunk fordulni, amikor a műholdas távérzékeléssel, katonai űrfelderítéssel illetve kelet-ázsiai űrtevékenységgel kapcsolatos témák válnak aktuálissá, s most sem volt ez másképp. A szomszédban dühöngő háború ugyanis nap mint nap felhívja a figyelmet a különböző elektromágneses sugárzástartományokban (a látható fénytől az infravörösön át a rádióig) vizsgálódó "kémműholdak" stratégiai fontosságára a modern hadviselésben. Láthatjuk ezt az akciófilmekben is, ahol a különleges ügynököket vagy harcosokat mindentudó háttérembereik gyakorlatilag bármely pillanatban el tudják látni néhány centiméteres felbontású műholdképekkel, melyek a nap huszonnégy órájában lefedik a Föld minden pontját, sőt mindenféle varázslatos hollywoodi algoritmussal tetszőlegesen élessé javíthatók, lehetővé téve rendszámok leolvasását, vagy arcok felismerését és hasonlókat. Sejthetjük, hogy ez azért nem olyan egyszerű a valóságban, mint a mozivásznon: a Földet nagyjából másfél óránként poláris pályákon megkerülgető felderítőholdaknak jellemzően napokat kell várniuk ahhoz, hogy újra egy adott földrajzi hely fölé kerüljenek, s még a legnagyobb tükörátmérővel sem valószínű, hogy 6 cm-esnél kisebb részleteket észlelhetnek. Persze mondanunk sem kell, hogy sokszor csak okos találgatásokba tudunk bocsátkozni az űrbéli haditechnikával kapcsolatban, hiszen az erre vonatkozó adatok nagy része természetesen titkos. De azért elmélkedni lehet a témáról.