Klaudia halála szörnyű tragédia, és nem telhet el elég idő ahhoz, hogy ne érezzük hiányát. Örökké velünk lesz, és örökké a műsoraink lelkének egy darabja mindaz, ami Ő maga volt: egy végtelenül energikus, mindig vidám fantasztikus lány, akiben egyszerre volt jelen a tudomány és a vallás kettős látásmódja. Akit mindig lehetett piszkálni adásban, és aki sosem hagyta szó nélkül. Aki Csaba helyére ült be, és lazán felvette a tempónkat, sőt, sok esetben túl is szárnyalta, és akinek egyénisége, szelleme és öröksége meghatározta és a jövőben is meghatározza mindazt, ami a Parallaxis Univerzum maga. Ebben a műsorban kedves barátunkra és kollégánkra, Ivanics-Rieger Klaudiára emlékezünk.
Sokat gondolkoztam azon, hogy mi is történik akkor, amikor az ember gyászol. Egy olyan megrázó eseményen, mint egy temetés, főleg ha az elhunyt egy fiatal, energikus, tervekkel teli csodálatos ember, nagyon megrázó látni a családtagokat, ahogy reszketnek a zokogástól, ami persze azonnal át is ragad mindenkire. Sírunk. De mit is siratunk pontosan? Sokszor úgy gondolom, bár ez biztos eretnek gondolatnak hangozhat, hogy saját magunkat siratjuk. Nem logikus, hogy azt sajnáljuk, aki már fizikai értelemben nincs velünk, hiszen neki már jó. Legalábbis biztosan jobb, mint egy brutális, agresszív betegséggel kilátástalan, embertelen küzdelmet folytatni. Mi ráadásul hisszük, hogy ténylegesen jó ott, ahol Ő van. Hisszük, hogy az az információ, az a koherens "energiacsomag" (vagy kövessünk el bármilyen visszaélést a fizikai szakkifejezésekkel, mert nincsenek amúgy helyes szavaink az elképzelhetetlenre) nem tűnt el. Hogy is van ez? Majd megtudjuk, ha egyszer ránk kerül a sor.
Addig azonban az a felállás, hogy mi még egy ideig itt maradunk, Klaudia viszont áttranszformálódott valami mássá. És hiányoljuk. Ezért tagadunk, haragszunk, megbotránkozunk, próbálunk napirendre térni. És mivel rettenetesen sajnáljuk magunkat mindeközben, sírunk.
Ilyenkor persze le kell csücsülni és megbeszélni a dolgokat. És mivel ez a Parallaxis, ami interaktívan és ezer szállal kötődik a hallgatóinkhoz, ebből az emlékező-feldolgozó csoportterápiából nem vonhattuk ki a követőinket sem. Ennek eredménye lett ez a kis kusza, csapongó, tökéletlen emlékműsor-szerűség. Próbálunk annak megfelelően viselkedni, amit Klau is mondana most - szerintünk. Vagyis folytatni, továbblépni, megnézni, mit lehet tenni érdemben és örülni annak, ami van. Mi az ami van? Az van, hogy a Parallaxisban, és méginkább a SzubZsánerben sokórányi Klau-gondolat, hülyéskedés, komolykodás, szeretet, hitvallás, szakértés maradt velünk, és nagyon örülünk, hogy ennyivel is több Tőle származó információ maradt a jó öreg Földön. Patetikus lenne azt mondani, hogy az örökkévalóságnak, vagy akár hogy az Utókornak. Mert egyszer majd a youtube is csődbe megy, és a végén kiderül, hogy mégis annak a Hammurapi csávónak volt igaza, amikor kőoszlopon tárolta az infót. De a lényeg, hogy még egy jó ideig itt maradnak velünk a Klau-bölcsességek és Klau-viccek. Ez jó. És az is jó, hogy folytatjuk, mert megpróbáljuk folytatni. Lehülyézne, ha nem tennénk.
Mit tehetünk még? Hogyan racionalizáljuk a racionalizálhatatlant? Például úgy, hogy elolvassuk és terjesztjük ezt az iszonyú fontos írást, amit a Babagenetika és a Planetology (azon belül is elsősorban Kocsis ERzsó) szerkesztett össze Klau emlékére és halála apropóján a különböző rákszűrések fontosságáról. És hogy nem csak megosztjuk, de cselekszünk is: eljárunk szűrővizsgálatokra és rávesszük erre a környezetünkben levő embereket is. Életeket menthetünk meg vele, több földi időt nyerhetünk a szeretteinkkel. Mert amúgy, végülis: mi más számít?
Szóval olyan lett ez az emlékműsor, amilyen, volt hogy többet beszéltünk magunkról, mint Klauról: a terápia már csak ilyen. De szeretettel készült és nekünk fontos volt, hogy legyen. Hallgassátok Ti is szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós
