Ron Howard 1995-ös mozija az űrrepüléses filmek aranyszabványa, zsinórmértéke, alfája és omegája. Tíz űrhajósból és űrfanatikusból tíz biztosan ezt ajánlja. Az a mániákus pontosság és odaadás, amivel az alkotók megközelítették az Apollo-program témáját mindmáig egyedülálló, pedig szerencsére nem szűkölködünk jó kis űrhajózástörténeti ihletésű filmekben mostanság (szemezgettünk is belőlük egy korábbi adásunkban). Az Apollo 13 minden képkockája kiállja az idő próbáját, már csak azért is, mert ennél tényleg csak úgy lehetett volna realisztikusabb a feldolgozás, ha Tom Hankst, Bill Paxtont és Kevin Bacont konkrétan felküldik az űrbe egy stábbal.
Ez volt az első eset, amikor egy mozifilm jeleneteit valódi súlytalanságban rögzítették, mégpedig a NASA űrhajósképzéshez használt KC-135-ös parabolarepülő gépén, a hírhedt "vomit comet" fedélzetén. A űrhajódíszletek az eredetik tökéletes replikái, akárcsak az irányítóközpont konzolai a rajtuk megjelenő adatokkal együtt. A tech-szövegek túlnyomó részét pedig az igazi repülés rádiókommunikációjának leiratából copy-paste-elték a forgatókönyvbe. Ahogy új podcastünkben Csaba tökéletesen megfogalmazza: ez a film csakis a kilencvenes években készülhetett el így. Korábban nem lett volna meg hozzá a méltó technika, a 2000-es évek elvárásai pedig minden bizonnyal egy sekélyesebb történetmesélést eredményeztek volna.
A téma persze eleve megfilmesítésért kiált. 1970 áprilisában, vagyis éppen ezekben a napokban fél évszázada az Egyesült Államok elindította harmadik holdfelszíni expedícióját, az Apollo-13-at. Abban az országban, ahol a 13-as számot nálunk felfoghatatlan, szinte vallásos, paranoid rettegés övezi (odaát a felhőkarcolókon tényleg a tizennegyedik emelet követi a tizenkettediket és gyakran a repülőjáratokon sincs 13-as számú ülés) a NASA úgy gondolhatta, hogy jól az arcába röhög a babonának és az Apollo-13 startját be is ütemezte április 11-én houstoni idő szerint 13:13-ra. De már az indítás előtti napokban elkezdtek sorra kiütközni a baljós előjelek: a jól összeszokott legénység egyik tagját egészségügyi okoból kicserélték a tartalékpilótára. És aztán, mikor máskor, mint április 13-án beütött a "baj" (ami ugye "van"). Az űrhajó egyik oxigéntartálya egy hibás érzékelő miatt túlmelegedett és szétrobbant, lerepítve a kaszni egy jó részét és tönkretéve az áramellátásért felelős tüzelőanyagcellákat is. Ja, és a főhajtóművet, amivel meg lehetett volna fordulni és hazajönni (az oxigén az Apollón nem csak lélegezni kell, hanem a rakétahajtáshoz is). Mindezt 330 000 kilométerre a Földtől. Innen szép nyerni, gondolhatnánk. És mégis sikerült, hála ezernyi ember összehangolt megfeszített munkájának és zsenialitásának. Ha ez nem maga a megtestesült amerikai szellem és hollywoodi sztori, akkor semmi.
Épp ezért olyan könnyű lett volna rettenetesen elrontani, túltolni, kihagyni egy ilyen ziccert, de Ron Howard és csapata szerencsére kellő intelligenciával, arányérzékkel és alázattal nyúlt a feladathoz. Ez nem egy dokumentumfilm, így nyilván óhatatlanul sűríteni, egyszerűsíteni, dramatizálni kellett ezt-azt, de az apró módosítások eredménye nem lett zavaró vagy bugyuta. Lehetne azon pörögni, hogy akad a filmben néhány apró anakronizmus, kitalált konfliktus (Bill Paxton és Kevin Bacon, vagyis Fred Haise és Jack Swigert űrhajósok például kis híján összeverekednek a filmben hazafelé úton, míg a valóságban semmi ilyesmi nem történt szerencsére) és persze megesett, hogy több valós szereplőt összegyúrtak egy-egy karakterbe. Az meg mondjuk kifejezetten arcpirító, amikor Tom Hanksék elrepülnek a Hold túlsó oldala fölött és ilyeneket szólnak egymásnak, hogy nézd, itt a Nyugalom tengere, amott meg "látom a leszállóhelyünket", holott ahhoz azért nem kell asztrofizika szakirányt végezni, hogy az ember tudja, hogy ezek a tereptárgyak a Hold folyamatosan felénk forduló innenső oldalán vannak, nem odaát. Mégis, valószínűleg nincs még egy mozifilm, amiben az űrhajózási valótlanságokat ilyen röviden, néhány mondattal el lehet intézni, s közben ódákat zengeni a hitelességéről. (És ha már zengedezés: James Horner filmzenéjét is alaposan megdicsértük már egyszer.)
Az Apollo 13 nagyon tisztességes alkotás és hatása bőven túlmutat magán: ahogy ezt a Contact kapcsán is elmondtuk, itt fokozottan igaz, hogy rengeteg karriert indított el az űrkutatás, csillagászat meg úgy általában a reáltudományok felé ez a 140 perc. És mi lehet nagyobb elismerés, mint amikor egy történelmi film annyira eltalál valamit, hogy visszahat még a valós szereplőkre is. Gene Kranz az Apollo-program egyik legfőbb repülésigazatója, akit a filmben Ed Harris alakított (zseniálisan), az 1970-es repülés során – a jegyzőkönyvek szerint legalábbis – sohasem mondta ki azt a filmből szállóigévé vált mondatot, hogy "failure is not an option" (a magyar szinkronban: kudarc kizárva). De a valódi Kranznek annyira megtetszett ez a küldetésirányítás szellemiségét tökéletesen kifejező sor, hogy "lenyúlta" filmbéli önmagától és a közelmúltban magyarul is megjelent memoárjának címéül választotta. Az meg, hogy a visszatérő űrhajósokat a Csendes-óceánból kiemelő Iwo Jima repülőgéphordozó kapitányát maga Jim Lovell, az Apollo-13 eredeti parancsnoka cameózza, ráadásul a saját haditengerészeti egyenruhájában, az aztán tényleg a coolság non plus ultrája. Szóval szeretjük ezt a filmet, és reméljük, ez vadonatúj podcastünkből is kiderül.
Ide kattintva YouTube-on, iTunes-on, Spotify-on, és közvetlenül SoundClodon is elérheted az adást!
emTV.hu // fotók: Universal Pictures
