Pál Andrással a legújabb Sokolébresztőben megbeszéltük az ember szállítására tervezett Orion űrhajó csapból is folyó nagyszerű tesztrepülését, amely immár a Hold körüli pályán zajlik, eddig teljes sikerrel. Miért ilyen furcsa az űreszköz pályája, és hogyan teljesítenek a vele együtt startoló "potyautas" űrszondák? Sikerült-e például a japán leszállóegységnek a terveknek megfelelően "félkeményen" Holdat érni, és egy potenciális UFO felé tart-e a szintén az SLS másodlagos terhei között helyet kapó napvitorlás?
Eljött a várva várt Artemis-korszak. Hátborzongató élmény ennyi év várakozás után, a szinte folyamatos élő adásban visszanézni saját magunkra a Holdon túlról. Ez a felvétel például akkoriban készült, amikor az Orion-űrhajó a minap elérte pályájának apogeumát, vagyis a bolygónktól legtávolabbi pontját. A kép olyan perspektívából mutatja a Föld-Hold rendszert, amilyenből emberszállító űrhajó ablakából még sohasem lehetett látni. És ha a következő héten is minden a tervek szerint halad, két év múlva, az Artemis II küldetésen nagyon hasonló látvány fog négy embertársunk szeme elé tárulni.
De miközben eláll a lélegzetünk, ne feledkezzünk meg arról a közel sem triviális kérdésről, hogy az Artemis-repülések űrhajóinak miért terveznek ilyen korántsem szokványos, a Holdat igencsak messziről kerülgető pályát? Erről is diskuráltunk Andrissal, s végül az egyetlen lehetséges következtetésre jutottunk: bár a NASA sajtósai ezt sohasem fogják hangoztatni, de a meglehetősen furcsa "pályaválasztás" oka a sokat emlegetett SLS óriásrakéta viszonylagos gyengeségében keresendő. Szögezzük le, hogy korunk legerősebb űrkutatási célú hordozóeszközéről beszélük, ami döbbenetesen sokat, 95 tonnányi hasznos terhet képes Föld körüli pályára juttatni. Ám még ez sem elég ahhoz, hogy az Apollónál jelentősen kényelmesebbre és tágasabbra tervezett Oriont elküldje egy olyan alacsony Hold körüli pályára, amilyenen fél évszázada repkedtek az amerikai asztronauták. Hiszen ahhoz, hogy olyan mélyre ereszkedjen az űreszköz a Hold gravitációs potenciálvölgyébe, majd onnan kiemelkedjen a munka végeztével, s hazainduljon a Föld felé, sokkal több hajtóanyagra, s így sokkal nehezebb űrhajóra volna szükség. Ahhoz pedig, ugyebár egy, még az SLS-nél is hatalmasabb rakétaszörnyetegre. Ezért folyamodtak hát a NASA pályatervezői olyan unortodox megoldásokhoz, mint az Artemis I által követett távoli retrográd pálya, vagy épp a majdani Gateway-űrállomás számára kijelölt még betegebb trajektória használata.
Na és mi a helyzet ezzel a napvitorlással, ami a tíz cubesat egyikeként az Orionnal együtt startolt? Adásunkból kiderül, hogy a napszél-hajtás demonstrálására kifejlesztett óriási fólia és a közepén csücsülő kicsiny szonda eredeti célja az az 1991VG nevű gyanús objektum lett volna, amelynek korábban felvetették mesterséges (idegen) eredetét is, amint erről űrrégészeti adásunkban is beszéltem. Ám az SLS gondjai miatt sok halasztást szenvedett start arra kényszerítette a tervezőket, hogy végül egy másik, kevésbé hirhedt úticélt, egy 2020-ban felfedezett kicsiny azteroidát keressenek az NEA Scout számára. Hogyan eshetett meg, hogy erről az egész sztoriról az 1991VG-t felfedező legendás Jim Scotti tőlünk értesült először? Kiderül az adásból. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // borítókép, képek: NASA
