A Tudományos Újságírók Klubja szerdán hivatalosan is kihirdette honlapján, hogy a legjobb tudományos ismeretterjesztő blognak adott Juhari Zsuzsanna-díjat idén a Tanárblog csapata nyerte (nagyon megérdemelten), s rajtuk kívül még további hét online felület részesült elismerő oklevélben, köztük a Parallaxis és nagy barátunk a Planetology is. Nagyon köszönjük a bizalmat, gratulálunk a győztesnek és a többi oklevelesnek! Ez az örömteli esemény jó alkalmat ad arra, hogy folytassuk a posztmodern tudománynépszerűsítés buktatóinak kitárgyalását, már csak azért is, mert megkésve ugyan, de aktualitásából mit sem vesztve végre elérhetővé vált legújabb podcastünk, mely éppen ezt a témakört járja körül Ádámmal, Nándival és Miklóssal.    

Hétfőn elhunyt Chuck Yeager (1923-2020), a legelső ember, aki a hangnál sebesebben repült. 1947-ben a Bell X-1 kísérleti rakétarepülőgéppel. Óriási figura volt. Ismert, hogy a hanghatár áttörését két törött bordával hajtotta végre, az előző éjszakai kocsmázás (és ittasan lovaglás) eredményeként!

Kína nagyot megy a Holdon mostanság. Az ország holdkutatási programja (CLEP, Chinese Lunar Exploration Program) keretében kevesebb mint két éve, 2019 első napjaiban szállt le először emberalkotta tárgy a Hold túlsó, a Földről sohasem látható oldalára, a számunkra igen kedves nevű Kármán-kráterbe. Már önmagában azt is elképesztő bravúrként értékelhetjük (amit egyik űrnagyhatalom sem valósított meg korábban), hogy egy különleges pályán keringő távközlési mesterséges holdon keresztül folyamatos rádiókapcsolatot tudnak fenntartani az odaát dolgozó Jutu-2 holdjáróval, az meg egészen csodálatos, hogy az eszköz azóta is fáradhatatlanul bolyong és kutat, dacolva a háromszáz fokos napi (vagyis hónapos) hőingadozással és sok egyéb viszontagsággal. Szóval az a nagy helyzet, hogy az elmúlt években mindenki, űrügynökségek, nagyvállalatok, startupok a Hold felszínén végzendő tevékenységekről beszél, de akik valójában odajutottak és a holdporban dolgozgatnak, azok bizony a kínaiak. Az utolsó amerikai sima leszállás kísérőnkön az Apollo-17 űrhajó útjához fűződik, melynek immár negyvennyolc éve. De 1976 óta szovjet-orosz eszköz sem járt a Holdon, sőt a közelében sem. A forgalom a kilencvenes években kezdett újra megélénkülni: amerikai, kínai, japán és indiai szondák jelentek meg a mellékbolygónk körüli pályákon, sőt India és Izrael leszállással is próbálkozott, sikertelenül. Vagyis az elmúlt négy évtizedben csupán a Kínai Népköztársaság műszerei tudtak simán Holdat érni, a héten immár harmadszor. De az új szonda, a Csang'e-5 nagyban különbözik az előző kettőtől, és a küldetés sikeres végrehajtásával Kína nagyot léphet a személyzetes holdutazás felé. Hogy miért is, az kiderült a hétfői Sokolébresztőből.

Mi, akik a Parallaxison írunk és beszélgetünk, hiszünk abban, hogy a tudományos ismeretterjesztés és a szórakozva tanulás valóban jobb hellyé teheti a világot. Ideális esetben egy olyanná, ahol az emberek mernek és tudnak jól kérdezni, és személyeskedés nélkül, egészséges szkepticizmussal megkérdőjelezni állításokat. S ahol képesek arra is, hogy belássák esetleges tévedéseiket, ha észérvekkel meggyőzik őket. Igen, gyerekként mindenkit rettenetesen frusztrál az információ, hogy a Föld nagyjából gömbölyű. Micsoda hülyeség! De aztán szépen megérthetjük: mikor a Nap lement és már sötét lett, a telefon túlsó végén az amerikai rokonok akkor is esküsznek, hogy odaát bizony még mindig ragyog a napfény. Sok ilyen információmorzsa után egyszer aztán be kell látnunk: bizony, bármilyen marhaságnak és kényelmetlennek is tűnik az a fölöttébb visszataszító elmélet, hogy egy golyóhoz vagyunk ragasztva, ez az egyetlen olyan feltételezés, ami nem kerül még ennél is vadabb blődségekre vezető ellentmondásba a tapasztalatainkkal. Igen, mindez így persze egyszerűnek tűnik, de sokszor nem az: bizony bele-belezavarodunk a saját gondolatmeneteinkbe és amikor már teljes a káosz, olykor gyakran jön valami eszelős tekintetű vagy épp lefegyverzően higgadt próféta is, aki pontosan annyiban több bármelyikünkbél, hogy kevesebb a gátlása és jobb a meggyőzőképessége, és egy gyenge pillanatunkban bizony elad nekünk bármit: "titkos ősi tudást", csodaszert, örökmozgót, a sikeresség kulcsát. Ez korjelenség, ami nagy baj.

A Tudományos Újságírók Klubja és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat által 2019-ben a Juhari Zsuzsanna-díj különdíjával jutalmazott blog podcastjének november 26-án megjelenő epizódjában köszönti utoljára a hallgatókat a mikrofon mögött Horváth Ádám Tamás, aki egyéb elfoglaltságai miatt sajnos nem tud részt venni a következő négy hónapban megjelenő adások felvételén.

Vannak megunhatatlan dolgok, amiken akkor is lerágod a körmöd, ha már láttál ilyet vagy százszor. Nekem ilyen fixációm az űrrakéta-startok követése, közvetítése, különösen, ha emberek is utaznak a fedélzeten. Mert ne hagyjuk magunkat becsapni: Föld körüli pályára repülni egy hatalmas égő szivar hegyében még 2020-ban, majdnem hatvan évvel az ember első űrrepülése után sem igazán olyan, mint egy laza kis túra a Budai-hegységben, vagy mondjuk repülővel elugrani Londonba. Miért is? Egyszerűen azért, mert minden űrrepülés berepülés. Ez egy olyan üzletág, amelyben mindegyik start előtt történik valami kisebb-nagyobb fejlesztés, áttervezés, vagyis minden – jórészt kézzel összeszerelt – űrhajó különbözik valamiben a korábbiaktól és főleg, mert minden indítás az adott repülő példány legelső útja. (Tudom, tudom, a space shuttle-ök újrahasznosíthatók voltak, de talán nem kell ecsetelnem, hogy azt meg milyen veszélyesre tervezték éppen ezért, megírtam ezt már az ősidőkben is.)

A Parallaxis Facebook-oldalán e hét keddi posztomban emlékeztem meg a Luna-17 szovjet űrszonda elindulásáról, ami az első automata holdjárművet szállította a Holdra, hogy aztán november 17-én puha leszállást hajtson végre az Esők-tengerének nevezett holdi medencében.

Egy szép nyári reggelen Pamela Barnes-Ewing felébredt tágas texasi otthonában, álmatagon kislattyogott a fürdőszobába, s ott legteljesebb megdöbbenésére férje, Bobby görög torzókkal vetekedő duzzadó deltáit pillantotta meg a zuhany alatt. Meg a többi részét is. "Jó reggelt, szívem!" – mosolygott rá izmos válla fölött visszanézve a sármos olajmágnás. Nagymamám, aki nem a Southfork Ranchen, hanem egy nagykunsági parasztházban követte az eseményeket (majd' tízéves késéssel) a nagy, fekete-fehér, faburkolatos Orion tévé előtt ülve hangosan felsikoltott: "Jézusom! Bobby él!" S hasonlóan kapkodott a levegő után egy fél ország, illetve mindenki, aki rövid földi életéből értékes órák tömkelegét áldozta a Dallas című mérsékelten agyatlan, ámde meglepetésekben bővelkedő amerikai szappanoperára. Történt ugyanis, hogy egy egész évad lement úgy, hogy a filmbéli karakterek, nézők, sőt maguk a forgatókönyvírók is mindvégig úgy tudták, hogy mindenki kedvenc Bobbyja sajna tragikus hirtelenséggel elhunyt. Ám (volt az a pénz) egy bámulatos fordulattal azon az estén megtudhattuk: Pamela valójában csak álmodta az egész addigi történetszálat nekünk, Bobby pedig él, virul és ráérősen zuhanyzik! Hogy kerül mindez a Parallaxisra? Nos, a városi legenda szerint odaát, Ceaușescu országában állítólag futurisztikus sci-fi besorolással vetítették a nyugati jólétet arcunkba fröcskölő ikonikus sorozatot... De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy a nagy Pamela-fordulat óta nem hagy minket nyugodni a gondolat: mi van, ha holnap arra ébredünk, mondjuk Texasban, vagy egy óriásbolyó légkörében lebegő ballonpolip haverjaink tásaságában, hogy mindaz, amit az életünknek hittünk, csak egy álom volt? Esetleg minket álmodik egy lepke, ahogy Dzsuang-Dszi és Szabó Lőrinc tűnődik? Vagy épp egy szimuláció az egész, valami halatmas számítógépes játék néha kicsit erőltetett fordulatokkal de eléggé tűrhető grafikával?

A kéthetente jelentkező rádiós kozmikus háttérműsorunk legfrissebb adásában mi másról is lehetett volna szó, mint a NASA múlt heti bejelentéséről, mely szerint vízmolekulák jelenlétére utaló spektrumvonalakat figyeltek meg a Hold felénk forduló oldalán. Ráadásul nem ám holmi hidegcsapdákban, amelyekbe – hasonlatosan a börtön ablakához – soha nem süt be a nap, hanem konkrétan a gyönyörű Clavius-kráterrendszer környékén, amit kisebb távcsővel is könnyen megtalálhatunk, s ahova Arthur C. Clarke 2001-re holdbázist vizionált 1968-ban. Érdekes, hogy e fontos és meglepő felfedezést nem egy űrszonda tette, hanem az amerikai-német koprodukcióban megvalósított "majdnem-űrtávcső", a Boeing-747-esből sztratoszférikus infravörös csillagvizsgálóvá alakított SOFIA (Stratospheric Obesrvatory for Infrared Astronomy), mely a légkör vízgőztartalmának 99%-át maga alatt hagyva folytathat idelentről kivitelezhetetlen megfigyelési programokat. Még érdekesebb, legalábbis számomra, hogy állandó szakértő asztrofizikus barátom Werner Norbi maga is repült és észlelt már e rendkívüli eszközzel, így első kézből származó információkat oszthatott meg velünk arról, hogy hogyan is kell elképzelnünk a mostani felfedezés technikai és tudományos hátterét.

Bolygónkat napról-napra bombázzák kisebb-nagyobb meteoroidok. Már a földtörténet legkorábbi szakaszában is sortűzként lyuggatták felszínét, s ha ez nem lett volna elég, egy szétcsapós szombat estén egy Mars méretű bolygó is belénkjött. A szétspriccelő törmelékből alakult ki holdunk, mely aztán szépen lelassította a Föld forgását és stabilizálta tengelyének dölöngélését. Mindeközben a folyamatos üstökös-szőnyegbombázás vízzel töltötte fel az ősóceánt. Ebben a levesben fejlődtek ki bolygónk első lakói, hogy aztán százmillió évek alatt szárazföldi lényekké fejlődjenek, például a majd' kétszázmillió évig uralkodó dinókká. Kedvenc őshüllőink talán épp egy brutális becsapódásnak köszönhették gyors elterjedésüket, de végül hétvégi terveiket is egy égi találat vágta haza, átadva a színpadot mókuscickány őseinknek, hogy aztán a legújabb podcastünkben éppen erről a témáról beszélgethessünk. De az univerzum máig fitogtatja erejét, és néha bizony ízelítőt ad bolygónk akciódús múltjából.

Eddigi legjobb összesített helyezését érte el a magyar csapat a Nemzetközi Csillagászati és Asztrofizikai Olimpián – közölte a Tudományos Olimpikonok főszerkesztője, Békés Gáspár pénteken az MTI-vel.

Az éghajlat megváltozása valószínűleg kulcsszerepet játszott a korai emberfajok kihalásában – derült ki a One Earth című folyóiratban publikált új tanulmányból, amely egy éghajlati modellt és a fosszilis rekordot ötvözve vizsgálta, hogy mi okozhatta a Homo nemzetségbe tartozó emberelődök vesztét.

A korábban hittnél kisebb és közelebb van a Földhöz a Betelgeuse óriáscsillag, még akár százezer évbe is telhet, mire szupernóvaként felrobban, állapította meg egy magyar csillagászt is a tagjai között tudó nemzetközi kutatócsoport – tudatta az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat pénteken az MTI-vel.