Van valaki "odakint"? Ha nincs, miért nincs? A kérdés évszázadok óta foglalkoztatja az Emberiséget, s ennek megfelelően sokan sokféle választ próbáltak adni rá. Volt, aki a tudomány módszereivel, mások a szabadabb, művészi intuíció segítségével, s akadtak, akadnak szép számmal olyanok is, akik eléggé káros, áltudományos hozzáállással közelítették meg a Fermi-paradoxonként is ismert problémát. Vagyis azt, hogy miért nem látunk nap mint nap földünkívüli űrhajókat repkedni a Naprendszerben, vagy miért nem tudjuk befogni legalább a Proxima Centauri környékéről nagy rádiótávcsöveinkkel az ottani híradót, miközben ők odaát (ha léteznének) gond nélkül tudnák nézni a CNN négy évvel korábbi adását. A kérdést azonban meg is fordíthatjuk: honnan tudhatjuk biztosan, hogy nem járt semmiféle idegen civilizáció bolygónk kozmikus környezetében az elmúlt százmillió vagy akár csak néhány ezer évben? Hiszen régészek, geológusok és paleontológusok áldozatos és igen sokszor a vakszerencse által vezérelt feltáró munkájának köszönhető csupán, hogy egyáltalán tudhatunk valamit a saját távoli múltunkról itt a Földön. De amekkora hiányosságok tátonganak ismeretanyagunkban, abba éppenséggel nyugodtan belefére akár az is, hogy például a jura korszakban egymásnak adták a kilincset az erre járó kis zöld emberkék. De még ha így is volt, akkor sem igen reménykedhetünk realisztikusan abban, hogy széles e Földön látogatásaik bármiféle nyomára bukkanhatunk. Ha akár egy Tokió vagy New York méretű milliós partmenti metropoliszt is építettek volna, a kéregmozgások mostanra minden bizonnyal eltűntették volna ennek minden nyomát, ahogy a mi hasonló nagyvárosainkat is el fogják ezen az időskálán. Mit tehetünk hát? Hova menjünk régészkedni, ha ET nyomára szeretnénk bukkanni? A legújabb Sokolébresztőben ezzel a kérdéskörrel foglalkoztam.

A podcast adások tekintetében ötvenedik Parallaxisban az eredeti rádióműsor alapítója Sasi, valamint régi harcostársa, Kid mellett a műsor korai időszakában rendszeres vendégként felbukkanó Rezsabek Nándi társaságában idézzük meg a múltat bő negyven percnyi bő öntömjénezés közepette.

Éppen a Star Wars: Az ébredő Erő bemutatójának idején lőtte ezt a fotót a Hubble űrtávcső erről a kozmikus, kettős pengéjű fénykardról, erről a fantasztikusan gyönyörű, úgynevezett HH24 Herbig-Haro jetről. A kép középpontját egy sötét, jedi-szerű porköpeny takar el, miközben egy újszülött csillag ikersugarakat lő ki az űrbe, melyről az idei május 4-i Star Wars ünnep apropóján emlékezett meg az amerikai űrhivatal.

"Legyen az ország kicsiny, s a nép kevés; bármily sok szerszám volna, ne éljenek vele; az emberek halálukig ne bolyongjanak messzire..." javasolta Lao-ce a Tao Te Kingben (Weöres Sándor versfordítása szerint legalábbis) két és félezer évvel ezelőtt. Azóta elég sok víz lefolyt a Jangcén és a Középső Birodalom, a bolygó legrégebbi folytonosan létező államalakulata immár nem csak a nemzetközi, hanem bolygóközi viszonylatban is megkerülhetetlen szereplővé kezd válni. A folyamat természetesen messze nem korlátozódik az űrtevékenységre: a kínai térhódítás a gazdaság, a politika, a technológia és a tudomány majd minden területén világosan tetten érhető. A jelenség nem váratlan és nem is új; mégis, az elmúlt évek néhány látványos űreseménye talán minden másnál jobban jelzi ezt az átrendeződést. A kínai űrprogramot sokáig és nem is ok nélkül vádoltuk azzal, hogy finoman szólva nagyban építettek a hetvenes-nyolcvanas évek szovjet tapasztalataira. De okosan csinálták: nem egyszerűen felvásárolták az eszközöket a rendszerváltás után legatyásodott Oroszországtól a kilencvenes években, hanem létrehozták a megfelelő űripari infrastruktúrát és ezzel párhuzamosan a legjobb nyugati egyetemeken kineveltettek egy profi mérnökgenerációt. Mindezek segítségével immár saját maguk is képesek legyártani, sőt továbbfejleszteni, tökéletesíteni, korszerűsíteni például a Szojuz-programból, vagy éppen a Mir-űrállomásról örökölt megoldásokat. A hétfői Sokolébresztőben az első kínai modulűrállomás első egységének startja apropóján Szentpéteri Lászlóval, a kelet-ázsiai űrprogramok szakértőjével beszélgethettem egy jót, ráadásul élőben.

Előre-hátra, jobbra-balra, föl-le. Ezek, illetve ezek különböző kombinációi a lehetőségeink, ha mozogni szeretnénk a minket körbevevő világban. Ha még az időt is hozzávesszük, amit talán épp csak annyi különböztet meg a másik három iránytól, hogy erre csak egyfelé lehet haladni, azt mondhatjuk, hogy egy 3+1 dimenziós téridőben élünk. Mást el sem tudunk képzelni, ezzel fölösleges is áltatnunk magunkat. De azért egy kicsit próbálkozzunk mégis! Ha mondjuk 2+1 dimenzióban lakó síkbeli lények lennénk például egy kocsmaterasz asztallapján, vajon mit érzékelnénk a világból? Alighanem a síkunkban történő jelenségeket lényegében tökéletesen megértenénk, fel tudnánk állítani az ottani élet játékszabályait. Vagyis lenne valamiféle "geometriánk", sőt "fizikánk" is de persze magukat a kétdimenziós objektumokat is teljesen másként tudnánk csak megkülönböztetni, mint ahogy idekintről a harmadik dimenzióból a lapra lenézve tesszük. Hiszen ha magában a síkban élnénk, mindenből csak szakaszokat látnánk, az "élükről" érzékelnénk az alakzatokat. Egy síkidom jellegét például csak úgy ismerhetnénk föl, hogy körbejárjuk, és megnézzük, hogy ezalatt időben hogyan változik a látszólagos ívhossza. Ami pedig a kétdimenziós biológiát illeti, a világ legtermészetesebb dolga lenne nekünk például, hogy minden összefüggő lény ősszájú kell, hogy legyen, vagyis a bekebelezett táplálék ugyanott kell, hogy kijöjjön, mint ahol bement: Packman szétesne két részre, ha külön kimenetet is terveznénk rá. De ha nem lennénk "sík hülyék", idővel egy elég konzisztens kis elméletet össze tudnánk barkácsolni e furcsa világról, s nem is nagyon érnének meglepetések. Egészen addig, amíg egy háromdimenziós lény rá nem tenne mondjuk egy korsó sört sík teraszasztal-világunkra. Az maga volna a legelborultabb science fiction a kétdimenziós lények kultúrtörténetében.

A hétfői Sokolébresztőben, vagyis a Tilos Rádióban jelentkező kétheti kozmikus háttérműsorunkban ezúttal csak sodródtunk az árral. Nem kellett sokat gondolkoznunk a témán, annyira adta magát, hogy miről kell beszélnünk Werner Norbival az adásban. Az elmúlt hetek ugyanis bővelkedtek érdekesebbnél érdekesebb, túlzás nélkül történelminek nevezhető űreseményekben. Mindjárt adásunk napján (sőt, egészen konkrétan beszélgetésünk időpontjában, bár ebben akkor a Földön még senki nem lehetett biztos) megtörtént az első légcsavaros repülés egy másik bolygó légkörében. Az Ingenuity nevű apró kis szerkezet, melyet kedvenc marsjárónk "Percy" telepített ki, egy fél perces, három méter magasságban történő stabil "lebegéssel" bizonyította, hogy kicsit több, mint száz évvel a világ földi első helikoptereinek bizonytalan röptetése után, megérett az idő más bolygók légkörének meghódítására is. Nem ennyire látványos, de hosszú távú hatása szempontjából ugyancsak korszakalkotó esemény volt továbbá az is, hogy a múlt héten a NASA meghozta várva-várt döntését, arról hogy a három versenyben lévő űripari konzorcium közül melyiket választja az Artemis-holdprogram beszállítójának; a döntés pedig sokakat meglepett.

Felelősségre vonható-e valaki egy meg nem történt, sőt el sem tervezett bűncselekmény elkövetéséért? A kérdés elsőre egyszerűnek tűnik, s a válasz nyilvánvalóan: nem. Igen ám, de mi van, ha egy csodálatos jövőbe látó készülékkel információt kapunk arról, hogy valaki, akár hirtelen felindulásból vagy gondatlanságból, de el fog követni valami rettenetes dolgot. Egy ilyen eszköz birtokában nem volna-e kötelességünk megakadályozni a cselekmény bekövetkeztét, s elkapni, sőt, a társadalomtól elkülöníteni (magyarul lecsukni) az egészről talán mit sem sejtő elkövető-jelöltet? Ha viszont a bűntett ilyen módon megakadályozható, meg nem történővé tehető, akkor ezzel éppen azt bizonyítjuk, hogy a jövő nem volt "megírva", a kimenetel mégsem lehetett bizonyos. Ezzel az információs paradoxonnal és morális következményeivel birkózik Spielberg 2002-es klasszikus filmje, a Különvélemény (Minority Report), amiről a legújabb Parallaxis Podcastben beszélgettünk.

A legújabb Sokolébresztőben, vagyis a Tilos Rádióban jelentkező kozmikus háttérműsorunkban ezúttal kedvenc műholdunk első két űrbéli hetéről beszélgettünk. A GRBAlpha előkészületeit és építését már több korábbi adásban is követtük, és a start napján néhány szó erejéig kapcsoltuk is tűkön ülő "állandó szakértőinket", vagyis Pál Andrást és Werner Norbertet, akik éppen az első életjeleket várták akkor, alig másfél órával a ködös bajkonuri felbocsájtás után. Aztán még aznap déltájban, hála a világ minden pontján kisműhold-jelekre vadászó rádióamatőr-közösségnek, sikerült fogni a "Hello, Föld, ez itt a GRBAlpha!" Morse-jeleket, s estére már a műhöld egészségi adatai is "lejöttek", azt mutatva, hogy minden a legnagyobb rendben. Az euforikus első nap óta eltelt két hét, s kis túlzással azt mondhatjuk, hogy immár napi rutinná vált a kétirányú kommunikáció az egyliteres (Andris szavaival: kétsörnyi) kiskockával, vagyis cubesattal, és a csapat rengeteget tanult a magyar tudományos vezetéssel épített, Budapesten összeszerelt nemzetközi asztrofizikai kisműhold üzemeltetéséből.

"A nyálon lőtt lány messze jár, csak egy pontnak látszik már. Nemsokára ezt a pontot is elnyeli a láthatár..." énekli a dalnok. De elnyeli-e csakugyan? Tegye a szívére a kezét a kedves olvasó és mondja meg őszintén: látta már, ahogy a nyálon lőtt lányt elnyeli a láthatár? Na ugye. A horizont nem nyel el semmit, mert nincsen. Ha tiszta az ég és megfelelőek a fényviszonyok, a Schönherz Kollégium magasabb emeleteiről az Alpok csúcsait is meg lehet pillantani: egy ismerősöm unokatestvére mesélt a Hordósban valakiről, aki már látta. Elfogadom: megesik, hogy a nap lemegy – valahova. Ez mondjuk furcsa. Egyesek szerint eközben Amerikában delel, Japánban meg akkortájt látják épp felkelni. Ám nem kell mindent elhinni! Léteznek ugyanis olyan csoportok, amelyeknek jól felfogott érdekében áll, hogy bevegyük azt a maszlagot, hogy a Föld nem lapos, annak ellenérée, hogy mindenki a saját szemével látja, hogy de. Miért fűződik érdekük ahhoz, hogy ezt elhitessék velünk? Egyszerű: hogy véletlenül se ébredjen vágy bennünk megnézni mindazt, ami az Antarktiszi Nagy Fal mögött van. Évszázadokon keresztül ez működött is nekik. Igen, mi elhittük a kamugép Magellán és a rabló, fosztogató Drake meséit, s így el sem indultunk volna, mert azt hittük, mi is körbeérnénk, kár a gőzért. De ennek most vége! Lerántjuk a leplet a Falon túli világról, a hüllőanunakik végtelen, lapos, gonosz birodalmáról, melyben az általunk ismert Föld csak egy kísérleti rezervátum, ahol évezredek óta azt tesztelik, hogy lehetséges-e meggyőzni egy társadalmat egy akkora marhaságról, mint hogy a Föld gömbölyű.

Hétfőn, a Sokolébresztő adása előtt alig másfél órával Föld körüli pályára indult egy gyönyörű, fehérre mázolt rakéta a bajkonuri kozmodromról, hogy sok-sok egyéb hasznos teher mellett feljuttassa űrkutatási háttérműsorunk kedvenc műholdacskáját. Ez pedig nem más, mint az "állandó szakértőink" által fejlesztett GRBAlpha, melyről testvéroldalunkon, a Planetology.hu-n a start előtt írtam egy kis összefoglalót. A küldetés azóta is mintaszerűen zajlik, az asztrofizikai kiskocka tökéletesen működik, és az érzékeny gammasugárzás-detektor is sikeresen átvészelte a meglehetősen rázós startot. Pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1961. március 25-én egy szinte megszólalásig hasonló hordozóeszköz indult el ugyaninnen, fedélzetén egy űrruhába bújtatott utassal. A pilótaülésben helyet foglaló fickót Ivan Ivanovics néven emlegették, s valójában nem hús-vér személy volt, hanem egy zavarbaejtően életszerű bábu, "aki" akkor már második útjára indult a kozmoszba, ezúttal Zvjozdocska (csillagocska) kutya társaságában. Másfél órával később Ivan Ivanovics és Zvjozdocska is sikeresen Földet értek, elhárítva az utolsó akadályt azelől, hogy a kutyus "keresztapja", a huszonhét esztendős Jurij Alekszejevics Gagarin maga is egy hófehér hordozórakéta hegyébe szíjazhassa magát és "Pojéhali!" (elindultunk) felkiáltással egyenesen belerepüljön a történelemkönyvbe 1961. április 12-én. Aznap az alábbi kép tanulsága szerint (balra) sokkal szebb idő volt Bajkonurban, mint most hétfőn (jobbra). De hogyan lett Gagarin Gagarinná? És milyen előzmények vezettek a hat évtizeddel ezelőtti úthoz? Űrtörténeti sorozatunk legújabb adásában ezt a témát jártuk körbe Schuminszky Nándorral.

A negyedik évad minden bizonnyal mély nyomot hagy majd a Parallaxis Univerzum történelemkönyvében. Az [emdé] média által készített tudományos és fantasztikus podcast és blog életében ugyanis gyökeres változások történtek már eddig is, a java pedig még csak most következik! Planetocast néven a Parallaxis csapatától megszokott infotainment stílusú, új ismeretterjesztő podcast-sorozat indul hamarosan!

Amikor ez a név felmerül, kinek nem az East Houston Street-i laboratóriumában nagyfrekvenciás spiráltranszformátora előtt ücsörgő Roger Boscovich Theoria Philosophiae Naturalis című könyvét olvasó félig talán őrült félig földönkívüli tudós jut eszébe? Mert ki ez a szerb fickó? Vagy horvát? Ezt délvidéki testvéreink mai napig nem tudják eldönteni, hiszen ezt a csodabogarat mindenki saját jószágának szeretné. És teljesen érthető ez az igényük, hiszen egy ilyen lángelme nem sűrűn születik az öreg kontinensen. Sőt, mutasson valaki egy hozzá hasonlót!

"Ezermillió tévéképernyőn jelent meg egy parányi, jellegtelen henger, s növekedett másodpercről másodpercre. Mire méretei megkétszereződtek, már senki sem gondolhatta, hogy a Ráma természeti tárgy." A Randevú a Rámával című klasszikusában Arthur C. Clarke leír egy rejtélyes égitestet, amiről nagy sebessége folytán bebizonyosodik, hogy nem lehet naprendszerbeli eredetű. A Rámának keresztelt objektumot a regényben egy automatikus távcsőrendszer pillantja meg, melyet egyébként elsősorban "űrvédelmi" célból, veszélyes kisbolygók felderítésére üzemeltetnek. A 2130. évben történő felfedezést követően aztán sebtiben oda is küldenek hozzá egy fényképező űrszondát, s ekkor derül ki minden kétséget kizáróan, hogy a Ráma nem más, mint egy kihalt földönkívüli civilizáció hatalmas szellem-űrhajója. Mivel Clarke regényei már több ízben bizonyultak profetikusnak, sokan nem tudtunk nem a Rámára gondolni, amikor aztán 2017 októberében egy űrvédelmi célból üzemeltetetett automatikus távcsőrendszer valóban megpillantott egy rejtélyes égitestet, melyről – a történelemben első ízben – a sebessége alapján csakugyan kiderült, hogy nem lehet naprendszerbeli eredetű.

"A Balti-tenger mellett fekvő Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára. E vonal mögött vannak Közép- és Kelet-Európa régi államainak összes fővárosai - Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia. Mindezek a híres városok és országok lakossága a szovjet szférában fekszik, és valamilyen formában alá vannak vetve nemcsak a szovjet befolyásnak, hanem Moszkva egyre nagyobb mértékű ellenőrzésének." Winston Chrchill 75 éve elhangzott fultoni beszédének e legendás részlete olyan tűpontosan leírta a világháborúk utáni Európa geopolitikai helyzetét, hogy onnantól kezdve keleten és nyugaton folyamatosan a "vasfüggöny" szóval hivatkoztak a láthatatlan (illetve helyenként nagyon is látható) választóvonalra a két világrend között. Ahogy korábbi űrtörténeti adásainkban is megbeszéltük: minden hihetetlen szépsége és alapvetően békés jellege ellenére az űrtevékenység kezdetei végső soron a bolygó legpusztítóbb fegyvereinek célbajuttatására tervezett rakétákban gyökereztek. S természetesen az űr a hírszerzéshez, sőt a fegyverkezéshez is korábban elképzelhetetlen lehetőségeket nyitott, nem is beszélve a katonai hírközlésről és navigációról. Igen, például a GPS műholdrendszert, amelyet lassan minden kütyünk használ, az amerikai légierő üzemelteti, s elvileg bármilyik reggel ébredhet úgy az USA védelmi minisztere, hogy úgy dönt, megvonja tőlünk a szolgáltatást. A hétfői Sokolébresztőben Szentpéteri Lászlóval, az Űrvilág alapító főszerkesztőjével beszélgettünk az űrbéli hidegháborúról: tervezett és megvalósult katonai űrállomásokról, szédületes, néhol akciófilmekbe illő jelenetekről és propaganda-űrrepülésekről.