Az USA Mercury-programjának célja eredetileg nem kevesebb lett volna, mint minél hamarabb, de mindenképpen a Szovjetunió előtt embert juttatni a világűrbe. A tervhez 1959-ben kezdték válogatni az űrhajósokat, s kezdetben nyílt pályázat kiírásán törték a fejüket a frissen alakult NASA szakemberei. Napilapokban, képes újságokban megjelentetett hirdetések formájában terveztek toborozni, megadott korú, magasságú, súlyú, felsőfokú végzettségű férfiakat keresve; hegymászók, ejtőernyősök, tengeralattjárókon szolgáló tisztek előnyben. Teljesen világos volt, hogy a feladat nem követel pilótákat – azok ugyanis mérhetetlenül túlképzettek a feladathoz. Hiszen itt kezdetben csupán annyiról lehetett szó, hogy az "alanyt" beteszik a csöppnyi Mercury űrkabinba, az Atlas rakéta csúcsába, felküldik egy teljesen automatizált Föld körüli repülésre, majd idővel (szintén automatikusan) begyulladnak a fékezőhajtóművek és a kabin ejtőernyőjén csüngve belecsobban az óceánba, az űrhajóst meg "kikapják és megkérdik, hogy van".
Végül mégis úgy döntöttek, hogy berepülőpilóták közül válogatnak, mégpedig néhány tisztán praktikus szempont miatt. A pilóták például rendszeres orvosi ellenőrzéseken vesznek részt, így az egészségügyi válogatáson ezzel jónéhány lépcsőt megspórolhattak, amelyek amúgy százezres nagyságrendű reménytelen önkéntes-sereg kivizsgálását jelentették volna (ld. tévés tehetségkutató-selejtezők). S erre persze idő sem lett volna, hiszen ott voltak az "űrversenyben" hajóhosszal vezető szovjetek. A pilóták szolgálati kartonjai is könnyen hozzáférhetőek voltak, ami lényegesen leegyszerűsítette az adminisztrációt.
Hőseink, amikor meghallották a tervet az automatikus vezérlésű kabinról és a tehetetlen „kísérleti alanyról”, kezdetben nem voltak valami lelkesek. Többen aggodalmuknak adtak hangot, hogy mindez igen nagy hazardírozás egy berepülőpilóta-karrierre nézve. Nem a „hősi halál” lehetőségét latolgatták itt tehát, hanem valami – számukra – sokkal fontosabbat: hogyha ez a fiatal (ráadásul polgári!) NASA és a kísérleti programja itt csúfos kudarcot vall, akkor nemcsak hogy néhány évük rámegy előléptetés és rendes repülési gyakorlat nélkül, de még könnyen nevetségessé is tehetik magukat ország-világ előtt. Ráadásul akkoriban a fiatal űrügynökség eszközei, például az emlegetett Atlas-rakéták és Mercury kísérleti kabinokok gyakrabban fejezték be tesztrepüléseiket repeszdarabok formájában, mint nem.
Végül mégis elég sokan jelentkeztek, s megkezdődhettek a húzós orvosi vizsgálatok. A tíz évvel később aztán a Holdra is eljutó legendás Pete Conrad például hamar ki is esett a válogatón, mert nem aratott osztatlan sikert a pszichológusoknál. Egy ízben a kezébe adtak egy üres fehér papírlapot a teszt során azzal a kérdéssel, hogy mit lát rajta. Mire ő mímelt gyanakvó tekintettel felnézett: „de hát fordítva adta a kezembe!” Szóval ilyen egészen apró dolgokon, vicceken is el lehett csusszanni: a később szintén űrlegendává avanzsáló Jim Lovell (az Apollo-13 majdani parancsnoka) például azért nem kerülhetett be az első csapatba, mert a bilirubin-szintje volt túl magas épp, feltehetően azért, mert a vizsgálat előtti este kicsit túladagolta a paprikás-chilis fűszerezést a közeli mexikói étteremben. A lényeg, hogy végül azért csak összeállt hétfős űrhajóskeret, a Mercury Seven.
A hét berepülőpilóta ekkor még el sem tudta képzelni, mi vár rájuk a következő néhány évben. Addig eldugott, isten háta mögötti légibázisokon, anyahajókon szolgáltak, nem túl magas zsoldot húzva, s bátran áldozhattak a berepülőpilóta-élet sarokköveinek tekinthető Repülés, Ivászat, Autóversenyzés és Satöbbi oltárán. Ahol a Satöbbi alatt leginkább a féktelen csajozást kellett érteni, miközben amúgy mindahányan házas emberek voltak. (Véletlen-e, hogy a korai űrhajósok körében leszerelésük után kiugróan magas volt a válások aránya? Aligha.) Most azonban a reflektorfénybe kerültek, valódi celebek lettek, a Life magazin címlapjáról mosolyogtak vissza; nem is egyszer, hanem rendszeresen, hiszen kizárólagos szerződést kötött velük az újság. Hamar világossá vált számukra, hogy a kockázat nagy: nem viselkedhetnek teljesen úgy, mint addig, mert esetleges botlásaik a nyilvánosság ereje miatt immár nemcsak saját karrierjüket, hanem az egész NASA, sőt, az ország presztízsét is nagyban érintethették.
S ebben a kérdésben húzódott is némi törésvonal a hét űrhajós csapatában, ahol hamar kiemelkedett két erős, öntörvényű vezéregyéniség. A berepülőpilóta-élet sarokköveinek "szentségét" feladni nem hajlandó Alan B. Shepard, a csapat egyik legmenőbb pilótája, másodgenerációs keményvonalas katonatiszt, úgy érvelt, hogy az űrhajósok magánéletébe senkinek semmi beleszólása nincs és nem is lehet Amerikában, azon túl, hogy természetesen tökéletesen el kell, hogy végezzék a rájuk bízott feladatokat. A másik oldal igazságát ugyanilyen vehemenciával és még nagyobb ékesszólással John H. Glenn hirdette, megtestesítve a puritánságot és protestáns erkölcsöt. Glenn sem volt kispályás persze, több országos repülési rekordot tudhatott magáénak és a koreai háborúban teljesített szolgálatáért is kitüntették. Glenn szerint éjjel-nappal példaképeknek megfelelő módon kellett volna viselkedniük, hiszen a lesifotósok bárhol elkaphatták őket rosszalkodás közben, beláthatatlan következményekkel.
A National Geographic 2020-as Az igazak (The right stuff) című sorozata érzékletesen végigviszi az űrhajósok kiválasztásától az első Mercury-űrrepülésig tartó több, mint két éves időszakot, lazán követve Tom Wolfe azonos című 1979-es regényét. A sorozat középpontjába éppen ezt a Shepard-Glenn konfliktust állította a Mark Lafferty vezette alkotói csapat, alighanem nagyjából tízszeresére felfújva a valódinak. Bár a filmbéli történet véget ér 1961-ben, álljon azért itt feketén-fehéren: végül mindkét főkolompos űrhajós bőven megkapta a sorstól, ami ebben az üzletágban kijárhat. Az első amerikai űrrepülést, egy 15 perces űrugrást 1961. májusában (vagyis alig három héttel Gagarin repülése után) Shepard hajthatta végre, ám az első "rendes" Föld körüli amerikai küldetést már Glenn, 1962. februárjában. Shepard később eljutott a Holdra is, Glenn pedig 1998-ban 77 évesen(!) jutott fel másodszor az űrbe (személyes megjegyzés: még tíz évvel azután is szívesen küldött dedikált fényképet postán, ahogy egy makulátlan amerikai nemzeti hőshöz illik).
Ez a közelmúltban bemutatott nyolcrészes filmalkotás és az emberiség első űrrepüléseinek közelgő hatvanadik évfordulója remek alkalmat (ürügyet) adott arra, hogy Csabával, Nándival és Miklóssal kibeszéljük a Mercury-programot, annak jelentőségét, buktatóit, illetve a sorozat hitelességét. Hallgassátok meg!
Ide kattintva különböző platformokon érhető el, és akár le is tölthető a Parallaxis aktuális epizódja!
emTV.hu // képek: NASA, Vincze Miklós
