Aktuális filmünk főhőse egy balsikerű űrrepülés következtében kétezer évvel a felszállás után egy a Földhöz hasonló bolygón landol. Itt az emberszabású majmok a domináns faj(ok), az ember pedig vadállat. De mit tehetünk azért, hogy az emberiség tudása túléljen egy ilyen globális katasztrófát? Erre is keressük a választ Avi Loebbel, a Harvard Egyetem csillagászati tanszékének professzorával, akinek minderre van egy megoldása...
Loeb kissé szarkasztikusan konkrétan egyszer azt mondja a beszélgetés során, hogy alighanem azért keres intelligens életet a Földön kívül, mert nem annyira találja meg azt a Földön. Ezt az érzést alighanem mindannyian ismerjük, de ha egy lépést hátralépünk, megkérdezhetjük azt is: mi tekinthető az intelligencia valódi fokmérőjének? Van-e valóban minőségi különbség például a csimpánzok problémamegoldási stratégiái (amelyeket megfigyelve következtethetünk gondolataikra) és a mieink között? Van, aki úgy érvel, például a Yuval Noah Harari, "a filozófia Paolo Coelho-ja", hogy az egyének szintjén ilyen minőségi különbség nincsen. Egy teljesen újszerű helyzetbe hozott emberpéldány nem feltétlenül talál egy csimpánznál sokkal gyorsabban megoldást egy olyan praktikus problémára, amihez nem tudja előismereteit használni. Viszont az teljesen bizonyos, hogy egy ezer emberből álló csoport minőségileg többre képes, mint egy ugyanekkora csimpánzkülönítmény. Az előbbi esetében megjelenhetne valamiféle önszerveződő társadalmi rend, míg az utóbbi maga lenne a káosz. Vagyis Harari szerint a lényegi különbség, ami miatt annak idején emberek küldtek szerencsétlen kísérleti csimpánzokat az űrbe és nem pedig fordítva az ember szociális skilljeiben keresendő.
Az 1968-as A majmok bolygója egy olyan Földre visz el minket, ahol az Emberiség ha nem is semmisítette meg magát egy atomháborúban, de nagyon közel került hozzá. Lényegében sikeresen visszabombázódtunk az állatvilágba, az így keletkezett "csúcsragadozói" niche-t pedig néhány ezer év alatt betöltötték a szimbiózisban élő egyéb emberszabásúak. (Vagyis a gorillák, az orangutánok és a csimpánzok együtt. Ez is sok érdekes kérdést vet föl.) Ezek a majmok azonban nagyon is képesnek bizonyultak társadalmat szervezni, annak minden klasszikus vonásával együtt: kasztrendszerrel, vallással, erőszakszervezetekkel.
A mit sem sejtő űrutazók, akik hibernálással súlyosbított idődilatáció után úgy pottyannak le a Földre, hogy a hetedik kerületi reggeleken vörös szemekkel bolyongó másnapos brit legénybúcsú-kommandókhoz hasonlóan azt sem tudják, hol vannak, megdöbbenve szembesülnek a feje tetejére állított világgal. A beszédre képtelen, gazban bujkáló homo sapiens-csordákkal és a rájuk passzióból vadászó lovagló gorillákkal. Érdekes módon azonban a film ikonikus zárójelenetéig (ami az előképünkön is szerepel, és ez maga a spoiler) várnunk kell arra, hogy egyértelmű bizonyítékot találjunk arra, hogy valóban a Földre keveredett vissza az űrhajó. Ezt a bizonyítékot végül Frédéric Auguste Bartholdi "A szabadság beragyogja a világot" című alkotása szolgáltatja, közismertebb nevén a new yorki Szabadság-szobor, melynek jelenléte végképp egyértelművé teszi, hogy valami nagyon félrement az átűrutazott kétezer évben idehaza.
Nem meglepő módon ezek a gondolatok Avi Loebet is foglalkoztatták, ezért tett is egy unortodox javaslatot arra vonatkozóan, hogy hogyan is lehetne átmenteni egy ilyen totális katasztrófa esetén az Emberiség megőrzésre érdemesnek talált tudásanyagát. Avi gondolataira akkor is érdemes odafigyelni, amikor éppen nem ért vele egyet az ember (ami igen-igen gyakran megesik), egyszerűen azért, mert érdekesek és provokatívak, vagyis gondolkodásra ösztönöznek. A gondolkodás pedig nem árthat, hogyha ki akarjuk találni, hogyan vészeljük át a következő kétezer évet. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // fotó: 20th Century Studios // Ken Richardson / Boston Magazine
