Vendégünk Detre Örs Hunor, akit már ismerhetnek hallgatóink mint "Webb-fejlesztőt" Heidelbergből. Most azonban nem magáról az űrteleszkópról beszélgetünk, hanem arról, hogy hogyan kell elképzelni az űrkutatói illetve űrmérnöki fejlesztő- és kutatómunkát a hétköznapokban? Hogyan, milyen hosszadalmas és komplex tervezési tesztelési és gyártási folyamatok során lesz az őrült ötletekből valódi, működő űreszköz?
Az űrkutató is felébred reggel, kitörli a csipát a szeméből, legurít egy-két kávét, beül az autóba vagy épp - Örs esetében - felpattan Honda Gold Wing motorja nyergébe (esetleg felszáll a buszra) és bemegy dolgozni. De mi történik utána? Nos, folyamatos küzdelem nagyon nehéz, kihívást jelentő problémák megoldására, életvitelszerűen, minden nap. Küzdelem a környezeti viszonyok ellen: olyan eszközöket kell megtervezni, létrehozni és működtetni, amelyek kibírják azokat a szélsőséges hőmérsékleti és sugárzási viszonyokat, amelyek a nyílt világűrben várnak rájuk, le tudják adni a működésük során felgyülemlett hőt és üzemképesek maradnak egy olyan környezetben, ami gyakorlatilag tökéletes vákuumként jellemezhető. Mindezt ráadásul a lehető legkisebb tömegben, a legkompaktabb módon, na és persze úgy, hogy időre elkészüljön minden és a költségvetésbe is beleférjen a projekt. Utóbbi kettő különösen faramuci kérdés, hiszen minden egyes űrprogramban (még a legegyszerűbb kisműholdaknál is, hát még a JWST- vagy Artemis-kategóriás gigaprojektekben) meg kell oldani olyan feladatokat, amit még senki sem. Esetenként a tudomány határai is felsejlenek már a fejlesztés során. Milyen kvantumeffektusok befolyásolják egy szuperhideg detektorrendszer huzalaiban a vezetőképességet és a hőmérsékletingadozásokat? Mit tesz egy mikropocesszorral, ha eltalálja egy nagyenergiájú kozmikus részecske? A sort reggelig folytathatnánk. Így aztán csak becsülni lehet (többnyire alul) az ehhez szükséges időt és energiát, vagyis pénzt. És ha több év, esetleg évtized eltelik egy ilyen kutató-fejlesztőprogrammal, eljön az igazság pillanata: a start. Akár sikerül, akár egy hatalmas füstfelhőben szétrobbanva válik semmivé az a sokmillió munkaóra és dollár, másnap is be kell menni, mert jön a következő projekt, amiben szintén mindennek klappolnia kell.
Örs mesélt arról, hogy milyen fázisokon kell keresztülmennie egy ilyen, többezer ember olajozott együttműködését megkívánó nemzetközi tudományos-technikai vállalkozásnak. Természetesen nincs munka hiba nélkül, de ez természetes: az amerikai és európai űrkutatási fejlesztések kultúrájának egy alapszabálya, hogy nem szabad a tévedéseket büntetni. Hiszen a legrosszabb, ami történhet, hogy egy túlterhelt elcsigázott mérnök elront valamit, majd ezt a retorzióktól félve megpróbálja eltitkolni. Egy milliónyi alkatrészből és alrendszerből álló szerkezet fejlesztése szinte biztosan kudarcra lenne ítélve, ha ez a viselkedésforma elterjedne.
Hogyan derült fény arra, hogy véletlenül kriogenikus vezetékek helyett rézkábeleket akartak beszerelni a Webb-űrtávcsőbe? Hogyan dobta meg teljesen váratlanul kettő Hubble-méretű leselejtezett űrtávcsővel az amerikai Védelmi Minisztérium a NASA-t? Mit csinál az űrhajós ha szomjas? Ez mind kiderül az adásból. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // borítókép: NighCafé AI Vincze Miklós instrukciói alapján // kép: NASA
