Égszakadás, holdindulás! Létezik egy Roland Emmerich nevű, feltehetőleg kissé frusztrált stuttgarti születésű fazon, aki néhány évente menetrendszerűen porig rombolja New Yorkot és Los Angelest a filmvásznon. Nem véletlenül hívják ők hollywoodi berkekben úgy, hogy "master of disaster": ő tehető felelőssé az 1996-os Függetlenség napjáért (sőt a teljesen értelmezhetetlen húsz évvel későbbi folytatásért is), de ő adta nekünk a Godzillát, sőt az egy évtizede bekövetkezett apokalipszist részletesen bemutató 2012 című filmművészeti alkotást is. Ebből az illusztris felsorolásból is kiviláglik, hogy Emmerichet körülbelül annyira érdekelheti bármilyen filmbéli történés tudományos megalapozottsága, mint amennyire szülőföldjének hírhedt pornórendezőit foglalkoztatta a vízvezetékszerelés technikailag helyes bemutatása a kilencvenes években. Amikor amott (állítólag, ismerőseim szerint) mondjuk becsöngetett az unatkozó háziasszonyhoz a tetovált bajszos szaki a csavarkulcsos táskával, akkor már az első mondatokból gyorsan nyilvánvalóvá válhatott, hogy ez nem az a film lesz, ahonnan el lehet lesni a lefolyószifon-csere mesterfogásait. Egyszerűen csak kellett valami bugyuta kerettörténet, hogy Helga, Lothar és a nézők megkapják, amire vágynak. S amire vágytak, az nem a klasszikus értelemben vett duguláselhárítás volt. Emmerich és célközönsége hasonlóan van a tudománnyal: hangozzon el néhány szakkifejezés filmbéli társadalmon kívüli kockák szájából (lehetőleg ne maradjon ki, hogy "szingularitás") felvezetendő magát a zúzást, hogy mégiscsak legyen valami alibink itt ülni, de aztán gyorsan kapja meg végre a Chrysler building, ami jár! Ennek tudatában ültünk be új filmjére, a Moonfall című látványorgiára, de a "vízvezetékszerelők" szakszerűtlensége mégis megdöbbentett: ezek a forgatókönyvírók életükben nem láttak lefolyót, de talán még barkácsáruházat sem. Magyarul olyan szinten éltek vissza a tudmányos "tolvajnyelvvel", hogy arra még mi sem voltunk felkészülve. A cikk spoileresen folytatódik!