A kéthetente jelentkező rádiós kozmikus háttérműsorunk legfrissebb adásában mi másról is lehetett volna szó, mint a NASA múlt heti bejelentéséről, mely szerint vízmolekulák jelenlétére utaló spektrumvonalakat figyeltek meg a Hold felénk forduló oldalán. Ráadásul nem ám holmi hidegcsapdákban, amelyekbe – hasonlatosan a börtön ablakához – soha nem süt be a nap, hanem konkrétan a gyönyörű Clavius-kráterrendszer környékén, amit kisebb távcsővel is könnyen megtalálhatunk, s ahova Arthur C. Clarke 2001-re holdbázist vizionált 1968-ban. Érdekes, hogy e fontos és meglepő felfedezést nem egy űrszonda tette, hanem az amerikai-német koprodukcióban megvalósított "majdnem-űrtávcső", a Boeing-747-esből sztratoszférikus infravörös csillagvizsgálóvá alakított SOFIA (Stratospheric Obesrvatory for Infrared Astronomy), mely a légkör vízgőztartalmának 99%-át maga alatt hagyva folytathat idelentről kivitelezhetetlen megfigyelési programokat. Még érdekesebb, legalábbis számomra, hogy állandó szakértő asztrofizikus barátom Werner Norbi maga is repült és észlelt már e rendkívüli eszközzel, így első kézből származó információkat oszthatott meg velünk arról, hogy hogyan is kell elképzelnünk a mostani felfedezés technikai és tudományos hátterét.

A holdi víz ötlete nem éppen újkeletű, olyannyira, hogy már maga Galilei, amikor a 17. században először fordította távcsövét égi kísérőnk felé, annak sötétebb területeit valamiért a "tenger" (latinul: mare) névvel illette. A részben általa adott elnevezéseket, melyek a tengerek mellett öblökre, tavakra és egy óceánra utalnak a csillagászok és planetológusok hagyománytiszteletből azóta is használják, noha természetesen réges-rég rájöttek, hogy ezek a formációk valójában csontszáraz bazaltsíkságok, melyeken sohasem hömpölyögtek vízhullámok. Mégis, 1969-ben, amikor az Apollo-űrhajósok először hoztak haza holdi mintákat (éppen a holdtengerek vidékéről) a kutatók meglepődtek, hogy azok mennyire szárazak: még nyomokban sem, a kőzetek belsejébe zárt molekuláris formában sem bukkantak kimutatható mennyiségű dihidrogén-oxidra, pedig a hasonló földi bazaltokban rendszerint azért találni. A hetvenes években tehát olybá tűnhetett, hogy a Hold "kietlen és puszta", s habár felszínét részint a "piszkos hógolyók" gúnynéven emlegetett, nagy víztartalmú üstökösmagok becsapódásai formálták, ennek a kőzetek és a holdpor összetételében nem sok nyoma maradt.

Aztán a kilencvenes években elkezdett kissé árnyalódni a kép: a Clementine és Lunar Prospector nevű űrszondákat poláris, vagyis a sarkok fölött áthaladó pályára állították a Hold körül, és nem kamerákkal, hanem térképező radarokkal, illetve a hidrogén jelenlétére különösen érzékeny neutronspektrométerrel szerelték föl őket. Eredményeik megdöbbentő módon azt mutatták, hogy a már emlegetett sarkvidéki, örökké sötét kréterek mélyén több köbkilométernyi jég rejtőzik, innen ugyanis nem tudott elpárologni az üstökösökkel érkezett víz. Mondanom sem kell: egy ekkora bányászható jégkészlet a jövőbeli holdbázisok szempontjából kulcsfontosságú lehet, nem véletlen, hogy a 2024-re vizionált következő személyzetes holdutazást is éppen a déli sarkvidék környékére tervezi a NASA.

A mostani felfedezés ehhez képest annyiban különösen izgalmas, hogy a vízmolekulák jelenlétét nem a sarki hidegcsapdákban, hanem egy olyan kráterben igazolta, amely a Holdon szokásosnak mondható +150 és -150 °C közötti brutális, kőporlasztó hőingadozásnak van kitéve. Az extrém körülmények ellenére nagyon is úgy látszik, hogy a kőzetek belsejében kicsiny zárványok formájában mégis megmaradhatott minden földi élőlény kedvenc vegyülete, igaz kitermelni nem biztos, hogy megérné: még a Szahara homokja is nagyságrendileg százszor nedvesebbnek tűnik, mint a Clavius vidéke, ahol egy tonna holdporban összesen egy-két dekányi víz lapulhat. További érdekességekért hallgasd vissza nálunk az adást!