"1957 őszén Washingtonban ült össze a Nemzetközi Geofizikai Kongresszus, amelyen a világ legkiválóbb tudósai vettek részt. Október 4-én este a szovjet tudósküldöttség fogadást adott a kongresszus résztvevőinek tiszteletére. A fehér asztal mellett a legkülönfélébb problémákról, tudományos kutatásokról, eredményekről beszélgettek: arról is szó esett, hogy vajon mikor sikerül az amerikaiaknak felbocsátaniuk az első mesterséges holdat. Este kilenc órára járt az idő (Európában már október 5-e volt), amikor Blagonravov professzort telefonhoz hívták. Néhány perc múlva a szovjet tudós visszatért a terembe, és nyugodt hangon közölte: Hölgyeim és uraim! A Szovjetunióban sikeresen felbocsátották a világ első mesterséges holdját. Valószínű, hogy a közeli években, évtizedekben és évszázadokban nagyon sok televízió- és filmforgatókönyvet írnak majd az űrhajózás hajnaláról. Azt hiszem, ezeknek a filmeknek egyik legnehezebben rendezhető tömegjelenete lesz az, ami e szavakra a teremben lejátszódott. Volt, akinek a szó szoros értelmében nyitva maradt a szája, volt, aki valósággal megdermedt. Több tekintélyes tudós az asztalra ugrott és hurrázni kezdett. Egyeseknek az arcát irigység torzította el. Másokéra kiült a hitetlenség. Sokan a szovjet delegáció tagjaihoz rohantak, hogy gratuláljanak nekik, megöleljék őket. Többen némán ültek, és azon gondolkoztak, hogy mit is jelent az emberiség számára a bejelentett hír..."

Nem túl szerencsés, de igen találó hasonlat az újszülöttnek minden vicc új mondás. A tudománytörténet vizein evezve jól tudjuk ennek fontosságát. Újabb és újabb generációknak elmondani az egykor élt nagyok életrajzát, kutatói nagyságát, egy-egy csillagvizsgáló, laboratórium történetét, páratlan felfedezések epikus, bár sokszor banális háttérét. Galieo Galilein át Kulin Györgyig. Továbbá összekötni mindezeket: Kulinnak Galilei volt egyik példaképe, és senki nem tett annyit hazánkban az itáliai asztronómus évszázadokkal korábbi célkitűzéseinek megvalósításáért, mint ő maga. De bármennyire is közelebbi időben munkássága, immáron önnönmaga is történelem. Az idősebb generáció még közszereplőként ismerte, ugyanakkor a mai középnemzedékben már csak a csillagászat és a tudomány barátainak mond neve az átlagosnál többet – a fiatalabb nemzedékkel meg nekünk, tudománynépszerűsítőknek a feladatunk, mi több, közös felelősségünk munkásságának megismertetése.

2021-ben egymást érik a kerek űrévfordulók, így például idén lesz fél évszázada annak is, hogy először érkeztek emberalkotta tárgyak a Mars felszínére. A szovjet Marsz-3 űrszonda leszállóegysége 1971 december másodikán ráadásul állítólag sikeresen át is vészelte a NASA által mindmáig előszeretettel a rettegés hét perceként (seven minutes of terror) emlegetett leereszkedést a vörös bolygóra. A felszíni automata állomás annak rendje és módja szerint el is kezdte egy fényképrészlet közvetítését a földi központ, pontosabban a Mars körüli pályán repülő keringőegység felé. Ám sajnos alig húsz gyönyörű másodperc után, máig ismeretlen okból, örökre elhallgatott.

Amellett, hogy imádjuk az Apollo-programot és csodáljuk azt a tudományos-technikai forradalmat, amely az 1969-es történelmi holdsétához vezetett, ehhez sokszor valamiféle kellemetlen csalódottságérzet is társul az űrhajózást figyelemmel kísérők körében. Az Apollo ugyanis az örökös "bezzeg-gyerek", minden űrkutatási gigaberuházás etalonja. "Miért nem haladunk olyan ütemben mint akkor?" Illetve: "hogy lehet, hogy valamit a hatvanas évek technikai színvonala mellett meg lehetett valósítani, manapság pedig már nem vagyunk rá képesek?" – hallhatjuk ezerszer. Holott! Az Apollo épp attól egyszeri és megismételhetetlen, mert csakis olyan gazdasági-technikai-politikai konstellációban jelenhetett meg, amilyen talán két-háromszáz évente csak egyszer-egyszer adódik, s mindig gyorsan tova is tűnik. Vagyis az Apollo egy gyönyörűséges anomália volt, egy első fecske, messze megelőzve korát. Mátyás király tiszavirágéletű pompás kultúr-udvartartásának modern megfelelője. Nem valós gazdasági vagy tudományos igények kényszerítették ki, hogy megszülessen, hanem valamiféle múló nagyhatalmi presztízs. A jó hír viszont itt jön: az a fajta remélt látvány-űrkorszak, amit akkor oly sokan vártak hiába, most, fél évszázaddal később talán valóban elközelített. Ennek egyik jele, hogy az Emberiség megint a Holdra készül, de ezúttal hosszú távra tervezve.

Az emberi civilizációnak energiára van szüksége. Az űrben ezt nehezebb megoldani, mint a Földön, viszont a jövőbeli űrkolóniák számára létszükséglet lesz a folyamatos energiaellátás. Jelenleg napelemes paneleket használnak, viszont ezeknek több hátránya is van. Az űrben ki vannak téve az aszteroidák, vagy űrtörmelék által okozott károknak, a Marson a por jelenti a problémát. Éppen ezért a megoldást a nukleáris áramforrásokban keresik.

Halkan surran a végtelen űrben a Starship. A földi Elon Musk XXI. századi formabontó interplanetáris álmai immáron hétköznapi utazgatások. Kellemes körülmények közt szelhetem át széltében-hosszában a galaxisunkat, sőt, még tovább is akár, hiszen hamarosan elérkezek a 40 Eridani hármascsillag körül keringő T'Khasi bolygóra. Valós és képzeletbeli világ határát könnyedén mozoghatok.

A Koreai Szupravezető Tokamak Fejlett Kutatási (Korea Superconducting Tokamak Advanced Research) program, melynek célja egy fúziós reaktor megépítése és működtetése, nemrég rekordott állított fel. A 100 millió fokos plazma mintegy 20 másodpercig volt stabil. Ez azért nagy szó, mert ehhez a művelethez két dolog szükséges: elsősorban a hőmérséklet előállítása és fenntartása a probléma, másodsorban pedig a mágneses mező könnyen szétesik.

1972-ben, miközben az Apollo-16 űrhajósai a holdi autókázásra készültek, rangidős műsorvezetőtársunk pedig az anyaméhen kívüli életre, Richard Nixon zöld utat adott az űrrepülőgép-tervnek. A nagyságrendileg százmilliárd dollárt felemésztő emberes Hold-program utáni évtizedre a NASA új célja tehát ez lett: olyan eszközt építeni, amely rakétaként startol el, de repülőgépként tér vissza, egyszerűen, szépen, kifutópályára, anélkül, hogy a fél haditengerészetet kiküldenék az óceánra begyűjteni a vízen hánykolódó kabint a rókázó űrhajósokkal. S ezután a komplexum egyes elemeit, például magát a repülőtestet újra és újra fel lehet majd használni. Úgy tűnt, hogy így olyan rendszeressé tehető majd a forgalom Florida és az alacsony Föld körüli pálya között, hogy egészen olcsó lesz majd feljuttatni kisebb-nagyobb műholdakat. Ezért aztán el is nevezték az eszközt space shuttle-nek azaz űringázónak. Az alacsony ár majd mágnesként vonzza a magáncégeket, ott fognak majd tülekedni távközlési, távérzékelési, anyagtudományi ketyeréikkel a kéthetente induló űrrepülőgép-járatoknál. Így fog kommercializálódni az űr – mondták az okosok. Útközben kiderült, hogy a space shuttle-rendszer fejlesztése még az Apollóénál is komolyabb technikai bravúrt jelent, nem véletlenül tartják mindmáig a legbonyolultabb mozgó szerkezetek egyikének, amit valaha megépítettek. De negyven évvel ezelőtt sikeresen elstartolt az első küldetés, s hamarosan csúcsra járatták a programot: hét-, sőt egyszer-egyszer nyolcfős nemzetközi legénységek, technikai, távközlési cégek alkalmazottjai, sőt szenátorok is megfordultak a shuttle fedélzetén. Harmincöt évvel ezelőtt ezekben a napokban pedig egy országos vetélkedőn kiválasztott New Hampshire-i tanárnő várta a startengedélyt, hogy két negyven perces tévés tanórát tarthasson a világűrből amerikai iskolások millióinak. Azt beszélték, hogy hamarosan a gyerekek maguk is követhetik őt az űrbe. És akkor elérkezett 1986. január huszonnyolcadika. 

Ha azt kérdezed, mikor kezdődött az űrkorszak, Rosenkrantz és Guildenstern játékszabályainak megfelelően vissza kell, hogy kérdezzek: hol kezdődik az űr? E kérdés alapos körbejárása viszont olyan végtelen, parttalan hitvitákra ad lehetőséget, mint maga a kozmosz. Pedig már csak jogi szempontból sem érdektelen az ügy: nyilván más szabályok kell, hogy érvényesek legyenek azon a tevékenységekre, amelyek egy ország légterében zajlanak, és másmilyenek mindarra, ami az adott terület "fölötti" végtelen (és a Föld forgása miatt folyamatosan változó) kozmikus szektorban folynak. A magyar jogalkotás a kérdésben mond is valamit meg nem is, kijelentve, hogy "a légtér fölső határa a légiközlekedés számára maximálisan igénybe vehető magasság". Egy biztos: a fölfelé folytonosan, exponenciális ütemben ritkuló atmoszféránkban sehol sem lehet kirakni egy "vége" táblát. Ha nagyon akarunk, találhatunk a légkörhöz köthető molekulákat még a Holdon túl is. Éppen ezért népszerű az űrjogászok körében a "funkcionalizmus" elve, mely nem egy megadott magassághoz, hanem a mozgás jellegéhez köti a definíciót: űreszköz az, ami a körpálya- ("szovjetül": első kozmikus) sebességgel, vagy annál gyorsabban repül egy adott pályamagasságon. De jogászok és fizikusok különböznek. Nekem speciel az űr egy hely, pontosabban egy fizikai környezet annak minden állapotjelzőjével, függetlenül attól, hogy milyen módon (például egyszer akár egy szép lassan fölkapaszkodó lifttel) jut el oda valami és "mennyivel megy". Márpedig annak, aki hozzám hasonlóan gondolkodik, ha tetszik, ha nem, azt is el kell hát fogadnia, hogy emberalkotta tárgy a közhiedelemmel ellentétben nem 1957-ben, az első Szputnyik indításakor érte el először a világűrt, hanem már 1942-ben. A "nagy kezdet" helyszíne pedig eszerint nem is a kazah sztyeppe, ahol a későbbi Bajkonur közelében egy leppukant vasútállomást meg félnomád törzseket leszámítva ekkor még nem nagyon találunk semmi érdekeset, hanem bizony a náci Németország, azon belül is az Északi-tenger partján fekvő Peenemünde.

Az USA Mercury-programjának célja eredetileg nem kevesebb lett volna, mint minél hamarabb, de mindenképpen a Szovjetunió előtt embert juttatni a világűrbe. A tervhez 1959-ben kezdték válogatni az űrhajósokat, s kezdetben nyílt pályázat kiírásán törték a fejüket a frissen alakult NASA szakemberei. Napilapokban, képes újságokban megjelentetett hirdetések formájában terveztek toborozni, megadott korú, magasságú, súlyú, felsőfokú végzettségű férfiakat keresve; hegymászók, ejtőernyősök, tengeralattjárókon szolgáló tisztek előnyben. Teljesen világos volt, hogy a feladat nem követel pilótákat – azok ugyanis mérhetetlenül túlképzettek a feladathoz. Hiszen itt kezdetben csupán annyiról lehetett szó, hogy az "alanyt" beteszik a csöppnyi Mercury űrkabinba, az Atlas rakéta csúcsába, felküldik egy teljesen automatizált Föld körüli repülésre, majd idővel (szintén automatikusan) begyulladnak a fékezőhajtóművek és a kabin ejtőernyőjén csüngve belecsobban az óceánba, az űrhajóst meg "kikapják és megkérdik, hogy van".

Hát bizony vége lett ennek az évnek is. Azt gondolom, többnyire azért egyetértünk abban mindahányan, hogy a sok-sok tagadhatatlan jó dolog ellenére, ami idén történt például a tudományban vagy épp az űrtechnikában, azért ez most mégis egy rettenetes, tragikus, sorsfordító, szemléletformáló, brutálisan kemény év volt. Ilyenkor szeretnénk azt hinni, hogy valami gyökeresen más fog kezdődni akkor, amikor éjfélt üt az óra. Lehet, hogy így is lesz, s ha így lesz, és a világ túljut a nehézségeken, abban bizonyára nem kis szerepe lesz az olyan "dobozon kívül gondolkodó", excentrikus, alkotó embereknek, mint mondjuk Karikó Katalin, Roger Penrose, vagy épp Elon Musk. Legyünk optimisták és bízzunk benne, hogy ilyen óriások vállán állva a Fertőzés-1984-Idiocracy vonalon értelmezhető jelenünk és közeljövőnk helyett egy csodálatos pályamódosítás révén elindulunk "vissza a jövőbe".

Ha beírjuk a képkeresőbe, hogy "astronaut", vagy akár saját agyunkban előhívunk egy űrhajóst ábrázoló képet, igen esélyes, hogy éppen az itt látható fotó fog felbukkanni először. Ezen az ikonikus felvételen az a történelmi pillanat került megörökítésre, amikor Bruce McCandless, az STS-41-B jelű űrrepülés küldetésspecialistája 1984-ben először lebegett teljesen szabadon a nyílt világűrben, mindenféle biztosítókötél, "köldökzsinór" nélkül. Elképesztő, félelmetes és lelkesítő látvány, mindig megdobogtatja a szívem. Már csak azért is, mert volt szerencsém találkozni és néhány szót váltani az űrséta másik résztvevőjével, ennek a tökéletes fotónak a készítőjével, Robert L. Stewarttal. Rápillantva az űrhajósra, amint kényelmesen függ kozmikus foteljében többszáz kilométerrel a bolygó fölött, bizony felemelő érzés az Emberiség tagjának lenni. De felmerülhet a kérdés: mi minden van mindeközben ezen az emberen?

A szilveszteri Parallaxis Podcastben mutatkozik be Kovács Gergő geográfus, a Planetology.hu felelős szerkesztője, tudományos újságíró és a Parallaxis podcast & blog szerkesztője a mikrofon mögött, Farkas Csaba és Vincze Miklós társaságában.

A kvantumteleportáció létszükséglet sok kvantuminformációs technológiához, többek között a nagy távolságú kvantumhálózatokhoz. A PRX Quantum folyóirat írása szerint a Caltech és a Fermilab kutatóinak sikerült egy kvantumteleportációra épülő kommunikációs hálozatot létrehozniuk.