A legújabb Parallaxis Podcastben több millió kilométert utazunk, hogy megmentsük a Marson rekedt társunkat és fény derüljön a rejtélyre, hogy ki hagyott egy hatalmas emberi arcot ábrázoló objektumot a Mars felszínén. Műsorunkban lehull a lepel az emberiség eredetéről, a fejlett civilizációkról, hogy milyen egyedül eltölteni több hónapot egy idegen és lakatlan bolygón, valamint, hogy mit tegyünk ne tegyünk ha manőverezni szeretnék az űrben.
Bár Brian de Palma rendezőnek a kibeszélésünk tárgyát képező Mars mentőakció (Mission to Mars) című 2000-es filmjéből ez nem derül ki, a marsi Cydonia-síkság "legendája" a hetvenes évekig nyúlik vissza. Ekkor, 1976 júliusában készült a Viking-1 űrszonda keringőegységének híres feltétele a területről, amelyen "piramisokat" és egy hatalmas emberi arcot lehetett észrevenni. A Viking adattovábbító rendszerének hibái miatt ráadásul az egész képen fekete pöttyök jelentek meg, és az egyik ilyen pötty teljesen véletlenül épp ott, ahol az archoz tartozó egyik orrlyuknak kellett volna lennie, tovább fokozva a hatást. Kisvártatva megjelentek a "megfejtések" is: a piramisok és az arc elhelyezkedése messze nem véletlenszerű, távolságaik aránya üzenetet hordoz. Hogy mit, az nyilván kiderül például ebből a könyvből, ha valaki esetleg meg akarna világosodni de úgy rendesen.
Amikor a NASA két évtizednyi kihagyás után a 90-es években újra űreszközöket indított a vörös bolygó felé, a Mars Global Surveyor egyik első dolga volt, hogy a közvélemény nem csökkenő kíváncsiságát csillapítandó újra lencsevégre kapja a Cydonia-régiót. A képek folbontása immár sokkal jobb volt ekkor, ráadásul a Nap is más irányból világította meg s kősivatagot, s így már a legvadabb ufóhívők sem gondolhatták, hogy ez a tanúhegy (vagy a többi a közelében) mesterséges eredetű volna.
Úgy tűnik azonban, hogy amikor a NASA 1998-ban kiadta az új képeket, a Mars mentőexpedíció forgatókönyvét már megírták és a forgatás előkészületei is javában zajlottak. Így aztán a filmkészítők cselhez folyamodtak: jól van, kívülről csakugyan egy közönséges tanúhegynek tűnik ez, de ha a genetikai kódunk visszarádiózásával aktivizáljuk, akkor a korábban kitárgyalt nagy felhőböffencs egy marsi rokona lefújja róla az évmilliók porát, és legott kiderül, hogy mégis az archívőknek volt igazuk: egy minden eddiginél egyértelműbb, távol-keleti ábrázolásokra hajazó hatalmas, fölfelé tekintő szoborfej jelenik meg a Cydonia-síkságon.
Belsejében pedig egy "holofedélzet", ahol a kitartó asztronauták, a vízálló Gary Sinise-szel az élen megtanulhatják a délutáni ismeretterjesztő műsorból, hogy valaha egy szuperfejlett kozmikus civilizáció lakta a Marsot, csak aztán annyira elromlott ott a klímahelyzet, hogy azt már ők sem tudták kezelni, így szedték a sátorfájukat és elköltöztek egy másik galaxisba(!). De azért búcsúajándékként a lakatlan Földre küldték az élet csíráit egy kis kapszulában, s végül ebből fejlődtek ki a prokarióták, a dinoszauruszok, a közönséges nünüke, Blaise Pascal és Mága Jennifer (a teljesség igénye nélkül).
Csodálatos patronálóink a hosszabb (jobb?) verzióban kaphatnak egy adag morfondírozást arról is, hogy hogyan és hogyan nem sodródhat el valaki űrséta közben egy űrhajóról, illetve hogy milyen jellegű halált halna a szegény űrhajós, ha felnyitná a szkafander sisakrostélyát. Megbeszéljük továbbá annak a valós lehetőségét is, hogy a film minden furcsasága ellenére, az "egymást élettel összefertőző bolygók" alapkoncepciója korántsem tűnik tudománytalannak. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // fotók: NASA, Touchstone Pictures
