Vannak megunhatatlan dolgok, amiken akkor is lerágod a körmöd, ha már láttál ilyet vagy százszor. Nekem ilyen fixációm az űrrakéta-startok követése, közvetítése, különösen, ha emberek is utaznak a fedélzeten. Mert ne hagyjuk magunkat becsapni: Föld körüli pályára repülni egy hatalmas égő szivar hegyében még 2020-ban, majdnem hatvan évvel az ember első űrrepülése után sem igazán olyan, mint egy laza kis túra a Budai-hegységben, vagy mondjuk repülővel elugrani Londonba. Miért is? Egyszerűen azért, mert minden űrrepülés berepülés. Ez egy olyan üzletág, amelyben mindegyik start előtt történik valami kisebb-nagyobb fejlesztés, áttervezés, vagyis minden – jórészt kézzel összeszerelt – űrhajó különbözik valamiben a korábbiaktól és főleg, mert minden indítás az adott repülő példány legelső útja. (Tudom, tudom, a space shuttle-ök újrahasznosíthatók voltak, de talán nem kell ecsetelnem, hogy azt meg milyen veszélyesre tervezték éppen ezért, megírtam ezt már az ősidőkben is.)

A Parallaxis Facebook-oldalán e hét keddi posztomban emlékeztem meg a Luna-17 szovjet űrszonda elindulásáról, ami az első automata holdjárművet szállította a Holdra, hogy aztán november 17-én puha leszállást hajtson végre az Esők-tengerének nevezett holdi medencében.

Egy szép nyári reggelen Pamela Barnes-Ewing felébredt tágas texasi otthonában, álmatagon kislattyogott a fürdőszobába, s ott legteljesebb megdöbbenésére férje, Bobby görög torzókkal vetekedő duzzadó deltáit pillantotta meg a zuhany alatt. Meg a többi részét is. "Jó reggelt, szívem!" – mosolygott rá izmos válla fölött visszanézve a sármos olajmágnás. Nagymamám, aki nem a Southfork Ranchen, hanem egy nagykunsági parasztházban követte az eseményeket (majd' tízéves késéssel) a nagy, fekete-fehér, faburkolatos Orion tévé előtt ülve hangosan felsikoltott: "Jézusom! Bobby él!" S hasonlóan kapkodott a levegő után egy fél ország, illetve mindenki, aki rövid földi életéből értékes órák tömkelegét áldozta a Dallas című mérsékelten agyatlan, ámde meglepetésekben bővelkedő amerikai szappanoperára. Történt ugyanis, hogy egy egész évad lement úgy, hogy a filmbéli karakterek, nézők, sőt maguk a forgatókönyvírók is mindvégig úgy tudták, hogy mindenki kedvenc Bobbyja sajna tragikus hirtelenséggel elhunyt. Ám (volt az a pénz) egy bámulatos fordulattal azon az estén megtudhattuk: Pamela valójában csak álmodta az egész addigi történetszálat nekünk, Bobby pedig él, virul és ráérősen zuhanyzik! Hogy kerül mindez a Parallaxisra? Nos, a városi legenda szerint odaát, Ceaușescu országában állítólag futurisztikus sci-fi besorolással vetítették a nyugati jólétet arcunkba fröcskölő ikonikus sorozatot... De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy a nagy Pamela-fordulat óta nem hagy minket nyugodni a gondolat: mi van, ha holnap arra ébredünk, mondjuk Texasban, vagy egy óriásbolyó légkörében lebegő ballonpolip haverjaink tásaságában, hogy mindaz, amit az életünknek hittünk, csak egy álom volt? Esetleg minket álmodik egy lepke, ahogy Dzsuang-Dszi és Szabó Lőrinc tűnődik? Vagy épp egy szimuláció az egész, valami halatmas számítógépes játék néha kicsit erőltetett fordulatokkal de eléggé tűrhető grafikával?

A kéthetente jelentkező rádiós kozmikus háttérműsorunk legfrissebb adásában mi másról is lehetett volna szó, mint a NASA múlt heti bejelentéséről, mely szerint vízmolekulák jelenlétére utaló spektrumvonalakat figyeltek meg a Hold felénk forduló oldalán. Ráadásul nem ám holmi hidegcsapdákban, amelyekbe – hasonlatosan a börtön ablakához – soha nem süt be a nap, hanem konkrétan a gyönyörű Clavius-kráterrendszer környékén, amit kisebb távcsővel is könnyen megtalálhatunk, s ahova Arthur C. Clarke 2001-re holdbázist vizionált 1968-ban. Érdekes, hogy e fontos és meglepő felfedezést nem egy űrszonda tette, hanem az amerikai-német koprodukcióban megvalósított "majdnem-űrtávcső", a Boeing-747-esből sztratoszférikus infravörös csillagvizsgálóvá alakított SOFIA (Stratospheric Obesrvatory for Infrared Astronomy), mely a légkör vízgőztartalmának 99%-át maga alatt hagyva folytathat idelentről kivitelezhetetlen megfigyelési programokat. Még érdekesebb, legalábbis számomra, hogy állandó szakértő asztrofizikus barátom Werner Norbi maga is repült és észlelt már e rendkívüli eszközzel, így első kézből származó információkat oszthatott meg velünk arról, hogy hogyan is kell elképzelnünk a mostani felfedezés technikai és tudományos hátterét.

Bolygónkat napról-napra bombázzák kisebb-nagyobb meteoroidok. Már a földtörténet legkorábbi szakaszában is sortűzként lyuggatták felszínét, s ha ez nem lett volna elég, egy szétcsapós szombat estén egy Mars méretű bolygó is belénkjött. A szétspriccelő törmelékből alakult ki holdunk, mely aztán szépen lelassította a Föld forgását és stabilizálta tengelyének dölöngélését. Mindeközben a folyamatos üstökös-szőnyegbombázás vízzel töltötte fel az ősóceánt. Ebben a levesben fejlődtek ki bolygónk első lakói, hogy aztán százmillió évek alatt szárazföldi lényekké fejlődjenek, például a majd' kétszázmillió évig uralkodó dinókká. Kedvenc őshüllőink talán épp egy brutális becsapódásnak köszönhették gyors elterjedésüket, de végül hétvégi terveiket is egy égi találat vágta haza, átadva a színpadot mókuscickány őseinknek, hogy aztán a legújabb podcastünkben éppen erről a témáról beszélgethessünk. De az univerzum máig fitogtatja erejét, és néha bizony ízelítőt ad bolygónk akciódús múltjából.

Eddigi legjobb összesített helyezését érte el a magyar csapat a Nemzetközi Csillagászati és Asztrofizikai Olimpián – közölte a Tudományos Olimpikonok főszerkesztője, Békés Gáspár pénteken az MTI-vel.

Az éghajlat megváltozása valószínűleg kulcsszerepet játszott a korai emberfajok kihalásában – derült ki a One Earth című folyóiratban publikált új tanulmányból, amely egy éghajlati modellt és a fosszilis rekordot ötvözve vizsgálta, hogy mi okozhatta a Homo nemzetségbe tartozó emberelődök vesztét.

A korábban hittnél kisebb és közelebb van a Földhöz a Betelgeuse óriáscsillag, még akár százezer évbe is telhet, mire szupernóvaként felrobban, állapította meg egy magyar csillagászt is a tagjai között tudó nemzetközi kutatócsoport – tudatta az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat pénteken az MTI-vel.

Petzval József, a főként a Petzval-objektívről híres matematikus, fizikus, mérnök és tanár a hazai tudománytörténet nemzetközileg is elismert alakjai közé tartozik. Írásunkban dióhéjban életének és munkásságának legfontosabb állomásait idézzük fel.

Ausztrál kutatók meghatározták, milyen összetételű a gyerekek ideális napja a csontjaik egészsége szempontjából. A Dél-ausztráliai Egyetem kutatói 804 gyereket vizsgáltak meg, mindannyian 11-13 évesek voltak. A témában a világon elsőként készített tanulmány megállapította, hogy a gyerekeknek több közepes-erős intenzitású testmozgásra, több alvásra és kevesebb üldögélésre van szükségük, hogy a csontjaik egészségesek maradjanak – olvasható az egyetem közleményében, amelyet a Science Daily tudományos hírportál ismertetett.

Elérte idei legnagyobb kiterjedését az Antarktisz feletti ózonlyuk, amelynek nemcsak mérete, de mélysége is az elmúlt évek egyik legnagyobbika volt. A Copernicus Sentinel-5P műhold méréseit a német űrközpont (DLR) elemezte részletesen.

Hol volt, hol nem volt, olyan négy és fél milliárd évvel ezelőtt, vagy egy kicsit még annál is régebben, volt egyszer egy gyanúsan átlagos, nagyjából százezer fényév átmérőjű spirálgalaxis, s annak egy külsőbb tartományában egy szörnyen közönségesnek látszó sárga törpecsillag. Volt ennek a kis csillagnak jó nagy por- és gázfelhője, ami örvénylett, forgott körülötte, mint valami lapos korong. Történt pedig, hogy ebben a lemezkében szépen lassan elkezdtek kisebb-nagyobb anyagsűrűsödési gócpontok keletkezni, s ahogy teltek-múltak a százmillió évek, a gömböcök egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, végül jókora bolygókká terebélyesedtek. Ezek belseje aztán úgy, de úgy felmelegedett, hogy hosszabb-rövidebb időre mindegyikük izzó, forró katlanná változott, felismerhetetlenül átalakítva ezzel a bolygórendszer eredeti építőköveit, hogy aztán vulkánkitörések és felszínrepesztő nagy becsapódások révén jól szétterítsék az újjá formált anyagot. Ám akadtak kisebb gócocskák is, amik nem nőttek elég nagyra ahhoz, hogy igazán felmelegedjenek, s még csak gömb alakot sem öltöttek. Ezek azóta is szerényen, kő- jég- és vastömbök lazábban összetartó kis kupacaiként róják köreiket a Nap körül. A nagybolygók mellett eltörpülő "örök gyermekek" ők, s változatlanul hordozzák a bolygórendszer ősöreg, eredeti anyagát. Egy szép napon aztán az egyik gömbszerű bolygó felszínén kialakult egy szörnyen kíváncsi kis élőlény, akit nagyon érdekelt, hogy hogyan is kezdődött ez az egész mese, így aztán épített egy okos kis szerkezetet, s elküldte kétszázmillió kilométernyire az egyik keringő kiskupachoz, hogy leszakítson belőle egy darabka ősanyagot és hazahozza a kíváncsi lényecskéknek, hogy megvizsgálják.

Egy már nem működő orosz műhold, a Kozmosz-2004 és egy használaton kívüli kínai rakéta, a Csang-cseng darabjai kerültek egymáshoz huszonöt méteres közelségbe. Más kutatók korábban úgy számították, hetven méteres lesz a távolságuk.