Formabontó (videós, ráadásul közönség előtt rögzített) podcast-epizódunkat a kilencven éves William Shatner október 13-i űrugrása inspirálta, mely több szempontból is jelképértékű. Egyfelől nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az orvostudomány és az űrtechnika 2021-re eljutott oda, hogy lényegében kockázatmentesnek tekintethették egy tizedik évtizedében járó, nem kifejezetten sportos testalkatú férfi kozmikus útját. Fantasztikus és felemelő, hogy itt tartunk: ami az életkorokat illeti, immár a hetven az új ötven, és nagyon úgy tűnik, hogy a kilencven az új hetven. Másfelől: az űrhajó, melybe beszíjazta magát teljes egészében újrahasznosítható. Néhány évtizeddel ezelőtt erről is csak álmodhattunk, pedig valójában ez az igazi forradalom. Azért vált lehetségessé kilencven éves színészek és más (fizetős) turisták rutinszerű reptetése az űr (végső) határára, mert az árak immár nem dollárszázmilliókban hanem százezrekben mérhetők (más kérdés persze, hogy mennyi profitot rak rá a cég, ezesetben a Blue Origin), ez pedig az ismételt felhasználhatóságban gyökerezik. A korábbi "klasszikus" űrrepülések realitását ahhoz hasonlíthatnánk, mintha minden utasszállító repülőgép a Budapest-New York útvonal egyszeri teljesítése után azonnal bontóba került volna. Szerencsére nem ez a helyzet: COVID meg ökolábnyom ide vagy oda, ebben a pillanatban is nagyjából félmillió ember utazik utaszállító repülőgépen a Föld fölött. Bolygónk összezsugorodott, lehetőségeink pedig kitágultak. De vajon mikor nőnek bolygóközi, sőt csillaközi mértékűre a földi átlagemberek "szabad úthosszai"? Mennyire esélyes, hogy a 22. századra csakugyan eljut az Emberiség arra a szintre, hogy elindulhasson a Shatner által megszemélyesített Kirk kapitány Enterprise csillaghajója vagy valami hasonló? Ezt a kérdéskört jártuk körbe a Vault 51-ben megrendezett Friends of Star Trek elnevezésű eseményen az újságíró-grafikus és Star Trek szakértő Kasza Magdival, Miklóssal (aki fizikus) és Ádámmal (aki nem).