A hétfői Sokolébresztőben végre-valahára sikerült a stúdióban egyesíteni az "állandó" szakértői csapatot, azaz Werner Norbert és Pál András kollégák is bejöttek a Tilos Rádió stúdiójába, hogy alaposan beszámoljanak az elmúlt heteik, hónapjaik eseményeiről. Barátaink az ezerrel pörgő világjárvány-megszorítások közepette megépítettek és alig két hete beszereltek egy Csehországban készült kisműholdba egy saját fejlesztésű detektort, mellyel a "rejtélyes" kozmikus gammafelvillanások nyomába eredhetnek majd.

Hetedikes, pontosabban mindjárt nyolcadikos lelkes unokahúgunkat eléggé érdeklik a fizikai kísérletek. Így amikor néhány napig nálunk vendégeskedett augusztus elején, elhatároztuk, hogy együtt bemegyünk a laborba és kitalálunk magunknak egy izgalmas, gyorsan megvalósítható “instant” kutatási projektet. A témaválasztásban segítségünkre volt az újra bedurvuló világjárvány miatt sajnos éppen törölt IYPT nemzetközi fizikaverseny egyik feladata, mely a fata morgana, vagyis a hidegvízi délibáb nevű fénytörési jelenség vizsgálatára irányult. Ennek az “általános iskolásított” verzióját hajtottuk végre. A kísérletben mellékesen megmutattuk, hogy azért lehet, hogy a Föld mégsem feltétlenül lapos.

Megfelelő minőségben és mennyiségben rögzítettek adatokat a koronavírus-fertőzés veszélyét minimálisra csökkentő tömegrendezvény formátum kifejlesztésére szervezett hét végi popkoncert-szimuláción a németországi Lipcsében – nyilatkoztak a kutatás vezetői vasárnap.

Magyarország első kereskedelmi, valamint kormányzati és tudományos kutatási feladatokra is alkalmas műholdjának üzemeltetésére CarpathiaSat Magyar Űrtávközlési Zrt. néven leányvállalatot alapított a 4iG; a tőzsdei társaság igazgatóságának döntését hétfőn tette közzé a BÉT honlapján.

Magyarországon is bemutatják Gordon Ramsay utazó-főzősműsorát! A sztárséf Tasmania, Dél-Afrika, Indonézia, Louisiana, Norvégia, India és Guyana legtávolibb, legérintetlenebb tájaira látogat – csupa olyan kalandos, nehezen megközelíthető helyre, mely eddig többé-kevésbé fehér folt volt a világ gasztronómiai térképén.

A nyáron három űrszonda is útnak indult a Mars felé, hogy kiegészítsék a jelenleg is aktívan a vörös bolygón és a körölötte húzódó orbitális pályákon dolgozó nyolc űreszköz igen eredményes hálózatát. Az új flotilla legkomolyabb tagja, a NASA Perseverence rovere több szempontból is az emberes marsutazások előkészítésének tekinthető: fedélzetén üzemel majd annak a rendszernek a kicsinyített tesztpéldánya, mely a tervek szerint a jövőbeli automatikus mintahozó szondák és személyzetes űrhajók számára a marsi széndioxid-légkörből állít majd elő oxigént. Ez elsősorban a hazainduláshoz szükséges rakétahajtóművek működéséhez lesz elengedhetetlen. Továbbá "Percy", ahogy a rovert fejlesztői és irányítói becézik, különböző űrruhavédőburkolat-mintákat is magával visz a zord marsi körülmények közé, hogy ezzel segítse bolygószomszédunk első felfedezőinek ruhatervezőit az optimális bevonat megtalálásában. De mikor indulunk már a Marsra, és miért nem vagyunk már ott?

Magyar idő szerint vasárnap este, a floridai Pensacola közelében, a parttól mindössze néhány tucat mérföldnyire sikeresen vizet ért a SpaceX által fejlesztett és készített Crew Dragon "Endeavour" űrhajó kabinja, fedélzetén Doug Hurley és Bob Behnken űrhajósokkal. (Startjukat és kikötésüket az ISS-re annak idején alaposan meg is tárgyaltuk Werner Norbival.) Ahogy ezt magyarul is szinte minden online és offline sajtóorgánum megírta, a tökéletesen sikeres 64 napos küldetés több szempontból is mérföldkő Amerika és a világ űrtevékenységében: ez volt az első alkalom, hogy egy magáncég űrhajója embereket szállított Föld körüli pályára, s ráadásul véget vetett a közel kilencéves nagy kényszerszünetnek, ami a space shuttle utolsó útja óta az orosz Szojuz-űrhajók anyósüléseire száműzte a NASA asztronautáit. Továbbá, a negyvenöt évvel ezelőtti utolsó Apollo-repülés óta (melyről szintén megemlékeztünk itt és emitt) ez volt az első alkalom, hogy amerikaiak vízbe csobbanva érkezzenek vissza a kozmoszból. Mivel már szinte mindent megírtak a sikeres landolásról az azóta eltelt másfél napban, most csak egyetlen apró aggasztó furcsaságra hívnám fel a figyelmet, amelyről a magyar oldalakon, úgy tűnik, kevés szó esett. Ez pedig az istenadta nép laza behajókázása a leszállási területre.

Egy afroamerikai színésznő a hatvanas évek tévéképernyőjén, aki szereplésével új mércét mutatott a szórakoztatóiparnak, és felbecsülhetetlen inspirációt nyújtott a Star Trek előtt felnövekvő női nézőknek, valamint reményt adott a legkülönfélébb etnikai kisebbségeknek. Kevesebben tudják viszont, hogy a színésznő az Enterprise parancsnoki hídja mellett a tényleges űrkutatásban is úttörő szerepet töltött be.

Tegyük föl, hogy van kettő tökéletesen képzett, ugyanannyira tapasztalt, mindenféle orvosi, pszichológiai, szellemi teszten egyformán kitűnő eredményekkel levizsgázott űrhajósjelöltünk, de az egyikük nyolcvan kilót nyom, másikuk viszont csak hatvanat. Melyikük menjen föl? Tekintetbe véve, hogy az emberszállító űrhajókon minden kilogramm pályára állításáért simán elkérnek több tízezer, esetenként százezer dollárnyi pénzt, választásunk nem is lehet kérdéses. Küldjük föl a könnyebb űrhajóst és pakoljunk mellé húszkilónyi remek tudományos kísérletet vagy ellátmányt! Világos, mint a vakablak. Leszámítva, hogy a gyakorlatban láthatóan mégsem így történik, különben nem állhatott volna elő olyan furcsa helyzet, hogy bolygónk világűrt megjárt követeinek alig 10%-a volt nő. Hogyan alakulhatott ez így és meddig tart még ez az arcpirító rendszerhiba? Ennek eredtem nyomába a hétfői Sokolébresztőben!

Mielőtt elvonulunk majdnem pontosan 42 napra szünetelni, levezetésként beszélgettünk egy jót egyszerre tudományos és áltudományos, reményteli és félelmetes életünkről, jelenünkről és jövőnkről a Naptól számított harmadik bolygón és környékén. Reflektálgattunk az elmúlt évad során előkerült komolyabb vagy meglepőbb témáinkra Csernobiltól a járványterjedésen át az önvezető autókig. Konklúziónk pedig az lett (senki ne várjon meglepetést!), hogy posztmodern társadalmunk legfontosabb "természeti kincse" nem az arany, a szén, vagy a kőolaj, hanem az információ. Mindeközben kiszolgáltatottabbak vagyunk a félrevezetés mindenféle elképzelhető formájának, mint valaha. Nagy bölcsen arra jutottunk, hogy ennek az egész posztmodern őrületnek (mennyországnak) a magvai talán azzal lettek elhintve, hogy az ötvenes-hatvanas években az egymást ballisztikus rakétákkal lebombázni, majd űrhajózni kívánó katonai szuperhatalmak hirtelen rájöttek, hogy teremnyi elektroncsöves számítógépek helyett egy cipősdoboznyi helyre bezsúfolható fedélzeti komputerekre lesz szükségük gyalázatos (vagy nemes) stratégiai (vagy alapkutatási) céljaik eléréséhez.

Amint arról a Sokolébresztő legújabb adásában is sok szó esett, negyvenöt éve ezekben a napokban zajlott a történelem legelső nemzetközi űrrepülése, a Szojuz–Apollo-program, a két hidegháborús szuperhatalom történelmi kézfogása az űrben. Posztunk hatására Tomás Kozma felhasználónevű olvasónk igazi kincseket osztott meg velünk Facebook-oldalunkon: az esemény 1975-ös élő tévéközvetítéséről készült fényképeket, melyeket Krantz Károly lőtt. Igen, akkoriban a "screenshot" még ténylegesen azt jelentette, hogy az ember odaállt az analóg fényképezőgépével a (többnyire Orion vagy Videoton típusú) készülék képernyője elé és kattintgatott. Jellemzően így készültek a felvételek a másnap reggel megjelenő napilapok címlapjaira is. Annak ellenére, hogy e nevezetes űrrepülésről utólag színes dokumentumfilmet is készítettek, mely a youtube-on is elérhető, rendkívül hangulatos ezeket a fényképeket tanulmányozni és alighanem sokkal jobban visszaadják a korabeli nézői élményt is. Lássuk hát!

Hol volt (a valóságban), hol nem volt (a szovjet hivatalos sajtókommunikáció szerint), de volt egyszer egy nagyhatalmi versenyfutás a Hold eléréséért. A küzdelem célja természetesen az űrhajósok Holdra juttatása volt, hiszen amúgy minden űrszondás Hold-elsőség terén a Szovjetunió masszívan "ledominálta" Egyesült Államokat az ötvenes évek vége és a hatvanas évek második fele között. De a hol-volt-hol-nem-volt űrversenynek ezt a "döntő menetét" az amerikaiak nyerték meg kiütéses győzelemmel, amikor ötvenegy éve ezekben a napokban Neil Armstrong, az Apollo-11 parancsnoka megtette híres kis lépését. (Amint azt mi is "leközvetítettük" tavaly a kerek évforduló tiszteletére. Itt meg is nézhetitek.) A nemes vetélkedés szép, átmeneti lezárásaként éppen negyvenöt éve találkozott Föld körüli pályán a szovjetek és az amerikaiak egy-egy űrhajója, s 1975. július 17-én kezet fogott odafönt az az ember, aki a szovjetek első űrhajósa lett volna a Holdon egy a másik fickóval, aki pedig majdnem az amerikaiak első holdraszállója lett.

"Győztünk, Grace!" – üvölti Bruce Willis a Texas-méretű gyilkos aszteorida felszínén hemperegve űrruhájában, majd a legeslegutolsó lehetséges másodpercben megnyomja az atomtöltet detonátorát, darabokra szakítva ezzel a Föld felé száguldó kozmikus veszedelmet és saját magát is. Michael Bay 1998-as besorolhatatlan műfajú (sci-fi-katasztrófa-akciófilm?) opusza, az Armageddon óta valahogy így "illik" elképzelni egy becspódáselhárító űrmissziót, amelynek célja persze egy hollywoodi moziban nem lehet kevesebb, mint bolygónk-fajunk-civilizációnk és főleg az USA megmentése. Valami olyasmi, ami 65 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszoknak nem sikerülhetett, amint arról a Yucatán-félsziget partjainál található Chixculub-kráter is tanúskodik. Ha a kréta korszakban bolygónk uralkodó lényeinek lett volna űrprogramja és egy Bruce Willis-jellegű olajfúró velociraptora, talán másképp alakulhatott volna mindez. Ám nekünk, az Emberiségnek, a nagy becsapódást túlélő cickányszerűségek késői utódainak van űrtevékenységünk! Vajon mit kezdhetnénk vele, ha felénk tartana egy földsúroló kisbolygó vagy üstökös?